Folytatva az egészséges megbeszélésekkel kapcsolatos szálat, a mai bejegyzés az értekezletek rémeiről fog szólni, Glenn Parker és Robert Hoffman: A tökéletes megbeszélés (2006) c. könyvének 23. fejezete alapján. Kíváncsi voltam egyébként, mit lehet az értekezlet-tudományból 240 oldalban írni. Hasznos dolgokat is, nagy betűmérettel, szellős szövegtükörrel, és jó amerikai módon szájba rágva és ötvenszer megismételve ugyanazt. Kedvenc részem, amikor a munkareggeli, ebéd és vacsora javasolt fogásai vannak felsorolva, pl. alacsony zsírtartalmú poharas joghurt vagy tonhalsaláta kevés vagy light majonézzel… De a telefonkonferencia ecsetelésekor is igen meglepő és újszerű gondolat, hogy a végén ne felejtsünk elköszönni a többiektől.
Visszatérve a lényegre, a szerzők több olyan résztvevőtípust vagy viselkedésformát felsorolnak, aminek a megbeszélések vezetői nem örülnek. A némák ott vannak, de nem szólnak hozzá, és látványosan vagy jól leplezve végigunatkozzák a programot. A kisajátítók folyton a saját hangjukat akarják hallatni. A csevegők privát beszélgetésbe fognak, mely egyrészt azt eredményezi, hogy nem figyelnek, másrészt zavarják a többieket. A negatívak mindennel kapcsolatban ellenkeznek, semmi sem tetszik nekik. Rokon fajták a vitatkozók, akik csak azért ellenkeznek, hogy vitába szállhassanak valakivel. A terelőknek mindig van valami, szerintük a témához illő gondolatuk, melyek a legritkább esetben kapcsolódnak a napirendhez. Végül a leereszkedők arrogánsak, türelmetlenek, és magas lóról beszélnek a többiekkel.
A szerzők szerint a megbeszélés vezetőjének fontos feladata, hogy a rendszeresen előforduló zavaró megnyilvánulásokat kezelje. Érdemes négyszemközt felvetni a témát, nem a személyre, hanem a viselkedésre koncentrálva, valamint a csapat által kialakított alapszabályokra hivatkozva. Néha elkerülhetetlen, hogy nyíltan is felvállaljuk a konfrontációt a csapat előtt, de ha van rá mód, inkább félrevonulva tegyük.








