2020. január 20., hétfő

A tudás jó árfolyamon váltható készpénzre

Pár éve átszoktam a telefonon keresztüli zenehallgatásra az autóban, ami azt a luxust biztosítja, hogy szinte bármilyen előadó vagy zeneszám azonnal elérhető. A minap beugrott egyik réges-régi kedvenc együttesem, a Foreigner, úgyhogy rá is böktem azonnal. Mintha valami időgépbe szálltam volna, nyomban visszarepültem 1993-ba, ahogy este hét körül az egri Főposta előtti buszmegállóban várom a tizenkettest, fülembe üvöltetve a Walkman segítségével a lengyelpiacon újított Foreigner kazettát, mert persze ilyesmit nem lehetett kapni a hazai boltokban, legalábbis Egerben biztos nem. Így ütöttem el az időt, midőn a hűvös őszi estéken baktattam hazafelé, első éves, angolszakos főiskolásként, gyerekekhez házhoz menő magánóráim után. Nagyon királynak éreztem, hogy egy-egy óra alatt annyi pénz ütötte a markomat, mint amennyit egy egész nap alatt kerestem előző nyáron, amikor szakács barátom kisegítő konyhai kisegítőnek hívott be a pizzériába, mert mindenki más kiesett épp az adott napon. Nem beszélve arról, hogy a Walkman-ből olyan minőségben szólt a zene, ami kvantumugrásnak számított a hordozható magnetofonhoz képest.

Talán még egy év sem telt el, és egy csoporttársam közbenjárásával az egyik nyelviskola nem létező katedrájánál találtam magam, majd valahogy minden kurzus lejárta után újabbat vagy újabbakat kínáltak az oktatásszervezők számomra. Bővülő tudásommal a csoportos tanítás magasabb óradíját kaphattam, ráadásul a főiskola utolsó évében már több órát tartottam, mint amennyire jártam, pedig én az a csávó voltam, aki bement még az értelmetlen előadásokra is. A fősuli után igazából egy dolgot tudtam felmutatni a mellékesen megszerzett nyelvtanítási tapasztalatokon kívül: egész jó angoltudással rendelkeztem. Ez pontosan elég volt arra a kilencvenes években, hogy a Budapesten, az üzleti világban bizalmat szavazzanak nekem, rögtön mélyvízbe dobás technikájával. De ez a tudás három-négyszeres fizetést ért nettóban a kezdő főiskolai tanársegédi bruttó fizetéshez képest, amit akkor az első főállású munkahely alternatív opciójaként ajánlottak számomra.

Azóta is minden, amit tapasztalati úton, képzésen vagy könyvekből tanultam, újra és újra készpénzre válthatónak bizonyult. Lett belőle előléptetés, vállalkozás, új termék, jobb termék, visszatérő ügyfél, újrarendelés, stb. Természetesen nem állítom, hogy tudás helyett a például a “semmiből” vagy összeköttetésekből ne lehetne ugyanúgy pénzt csinálni, vagy viszonylag kevés szakmai tudással is ügyesen kereskedni-üzletelni, továbbá azt sem, hogy a tudást mindenkinek sikerül anyagi javakká transzformálnia. Csak annyit mondok, hogy az embereknek általában lehetősége nyílik jobb árfolyamon értékesítenie a saját idejét-energiáját, ha magasabb tudásszintre kerül. Bár már manapság a diszkontáruházak árufeltöltő-pénztárosait vagy a betanított sori dolgozókat is sokkal jobban megbecsülik mint korábban, boltvezető-helyettesként, műszakvezetőként vagy technikusként számottevően emelkedik a jövedelme, nem beszélve arról, ha rászánja magát felsőfokú tanulmányokra. Ez utóbbira számos példát láttam a gyártóiparban tevékenykedő ügyfeleimnél. De nem feltétlenül van szükség hozzá formális képzésekre. Szoftverfejlesztő céget vezető barátomtól hallom, hogy akár már a középiskola vége felé járó srácokat is felvesz programozónak, akik közül egyesek már akkor képesek kiváló munkateljesítményt nyújtani. Aztán vagy mennek egyetemre közben, vagy nem, de az önálló tanulás és a munkában szerzett tapasztalatok komoly tudást adnak számukra, és ezt bizony a boríték vastagsága is jól kifejezi hó elején.

A folyamatosan bővülő tudás tehát versenyelőny forrása, és növeli az esélyt az egységnyi idő alatt, becsületes munkával megszerezhető nagyobb jövedelemre. Érdemes ezt megfontolni.

2020. január 16., csütörtök

Miért bűvölnek el a számok?

Azon törtem a fejem, hogy ugyan miről kellene írni a 800. blogbejegyzésemet. Mi van akkor, ha épp a nyolcszázadik? Miért fontosak nekem ezek a számok? Mi jelentősége van annak, hogy rövidesen 10 éves lesz a Tudatos Vezetés blog, és kit érdekel, hogy hány emberhez sikerül eljutni az e-könyveknek, vagy épp hány vezetővel van alkalmam személyesen foglalkozni egyik vagy másik évben?


2020. január 13., hétfő

Van-e értelme beszólni?

Nem kocsmai, nem diszkós és nem is közlekedési kontextusban szeretném vizsgálni a kérdést, de talán ez nem túl meglepő. Nagyjából két hónapja kísérletezek egy új tartalomformátummal, az egybekezdéses szösszenetekkel a LinkedIn-en, válaszul arra, hogy a blogbejegyzések terjesztését nagyon megnehezítették a közösségi média algoritmusok változásai. Nagyon jól működnek ezek a rövid kis írások, többszörös eléréseket produkálnak a megosztott cikkekhez képest: a legjobban eltaláltak több ezer vagy akár több tízezer potenciális olvasóhoz is eljutnak. Van azonban ára is a dolognak: az egyik, hogy a terjedelmi korlátok miatt nem lehet olyan kiegyensúlyozottan körbejárni egy kérdést, mint a blogpostokban, ezáltal karcos tutimegmondás-jellegűre tudnak sikerülni, a másik, hogy a szélesebb elérés miatt olyan típusú, számomra kevesebb értéket képviselő hozzászólások is megjelennek, amilyenektől nem nagyon kellett tartani az egy-egy témát mélyebben körüljáró cikkeknél.


2020. január 7., kedd

A szakkönyvolvasás nem sokat ér

Valószínűleg a címben szereplő kijelentés elég furcsán hangzik valakitől, aki több száz szakkönyvet olvasott el, továbbadható tudományának jelentős részét nekik köszönheti, nem beszélve az elmúlt évtizedben elfogyasztott galuskák megzsírozásáról, a különféle közlekedési eszközökön megtett kilométerek szponzorálásáról, vagy a szükséges mennyiségű D-vitamin tóparti begyűjtésének lehetőségéről. Pláne olyantól nem tűnik hitelesnek, aki maga is rendszeresen szakkönyvekkel traktálja ismert és ismeretlen ismerőseit.


2020. január 2., csütörtök

Itt az ideje, hogy kiganézd az inboxod!

Öt évvel ezelőtt még pont olyan emberke voltam, mint amilyen jó eséllyel te magad is vagy: legalább öt-hatezer levéllel a beérkezett üzenetek mappában. Több tucat, vagy akár száz is belőlük olvasatlanként megjelölve, mert azokkal még kell kezdeni valamit. Dobay kollégától tanultam el a zero inbox koncepciót, amikor 2014/2015 telén írtuk az Act2Manage applikáció mikrotanulási tartalmait, és azóta is rendületlen híve vagyok a dolognak. Bár konkrétan nullára ritkán szokott lemenni az üzenetek száma, az ünnepek alatt az egyik napon megdicsért az Outlook, hogy most már hátradőlhetek, nem maradt egy levél sem a mappában. Erről jutott eszembe, hogy talán mást is érdekelhet, miként lehet az ilyet elérni. Nem bonyolult a feladat, két szakaszból tevődik össze. Az első egy izzasztó, vég nélkülinek tűnő, de mégis véges projekt, a második pedig onnantól a sírig tartó szokásfenntartás.


2019. december 23., hétfő

Miért érhetné meg neked is a decemberi évértékelés-évtervezés?

Az idei lesz a hetedik alkalom, amikor a YearCompass használatával értékelem az évet, és tervezem meg a következőt. Az első alkalommal 150 ezer társam volt ebben, tavaly pedig már 1.2 millió. Azt hiszem, nincs jobb visszaigazolása annak, hogy van értelme, minthogy az ember éveken át kitart mellette, és veszi rá a fáradságot. Személyes tapasztalatom, hogy sokat segít a fókusztartásban, valamint ha havi rendszerességgel ránézünk a tervekre, pontosan látjuk, hol tartunk ehhez képest az adott pillanatban. Az évek alatt azt állapíthatom meg, hogy a kitűzött célok legalább 80 százalékban teljesülnek így, de persze adódnak az év során spontán kialakuló történések is, jók és rosszak egyaránt, amiket nem terveztünk.


2019. december 20., péntek

Az igazi csapatmunka legális drog

Önmagában az, hogy többen vagytok egy csoportban, osztályon vagy vezetői teamben, és mindenki szépen csinálja a maga feladatát, nem jelent igazi csapatmunkát. Akkor sem, ha elvben értik az emberek, hogy egy hajóban eveztek, és a nap végén hatással lesz a terület vagy a szervezet eredményeire, amit ténykednek. Igazi csapatmunkáról akkor beszélhetünk, ha van olyan közös cél, amire mindenki feliratkozik, hozzáteszi a saját, egyedi erősségeit, a tagok őszintén elismerik társaik jó teljesítményét, de bátran szóvá teszik azokat az észrevételeiket, amivel jobbá lehetne tenni az egyéni vagy a közös produktumot (vigyázat, nem minősítéseket közölnek, hanem érdemi javaslatokat tesznek). Továbbá mernek egymás felé elköteleződni, a vállalásaikat le is szállítják, ha pedig valaki mégse így tenne, akkor emlékeztetik az eltérésre. De nem azért, hogy tetemre hívják, hanem azért, hogy mielőbb megoldás és teljesítés legyen belőle, a jövőben pedig nagyobb eséllyel elkerüljék a hasonló problémákat. Akinek adódott már lehetősége igazi csapatmunkában részt venni, az újra és újra csillapíthatatlan vágyat érez rá. Egyrészt azért, mert szuper flow élmény, másrészt azért, mert lényegesen komolyabb dolgokat lehet közös erővel elérni, mint amire az ember magában képes lenne.


2019. december 16., hétfő

Ismeretterjesztő könyvajánló az idei merítésemből

2009-től 2015-ig mértéket nem ismerve toltam befelé a vezetési, üzleti és pszichológiai szakkönyveket, amelyekből nagyon sokat tanultam, megalapozták a termékfejlesztési tevékenységeimet, de bevallom, meg is csömörlöttem tőlük a végére. Aztán jött pár év, amikor vagy 80%-ban csak szépirodalmat olvastam. A könyvválasztásban nagy segítségemre volt egyrészt régi iskolatársam, e-könyveim lektora, Kamrás Orsi, aki klasszikusokat ajánlott. Másrészt Kovács Ildi barátunk és iskolai szülőtársunk, az Olvassatok Mindennap blog szerzője, valamint a szekszárdi borok fáradhatatlan propagálója, aki a hazai és külföldi kortárs írók munkáival kezdett megismertetni. (Én az a csávó voltam, aki szinte egyetlen kötelező irodalmat sem volt hajlandó elolvasni általános- és középiskolában, aztán viszont főiskolán én voltam talán az egyetlen, aki minden kötelező olvasmányt abszolvált angol és amerikai irodalom tantárgyakból. Na jó, a Beowulf kivételével, illetve Shakespeare-t is inkább magyarul.)


2019. december 12., csütörtök

Mi újság a coaching világában?

Az PriceWaterhouseCoopers a mostanában gyűjti az adatokat a 2019-es globális coaching kutatásához, melynek eredményeit feltételezésem szerint valamikor jövőre fogják közzétenni. Ennek örömére megnéztem a legutóbbi, 2016-ban publikált ICF-PWC kutatás Executive Summary-ját, hogy miként változott a helyzet a korábbi, 2012-es hasonló felmérés óta. Pont abban az évben voltam az International Coach Federation (ICF) Magyar Tagozatának elnöke, és volt szerencsém annak idején az adatokat személyesen prezentálni az érdeklődőknek.


2019. december 9., hétfő

Nem menekülhetsz el az életfeladatod elől

Olyan jó lenne úgy kezdeni, hogy világ életemben tanár szerettem volna lenni. De eszemben se volt, több okból. Először is, az iskolában végigunatkozott tizenöt év során tanáraim 95%-ától egyáltalán nem vágytam tanulni, így ez a pálya végképp nem vonzott. Másrészt szüleim, akik elkötelezett, szigorú, de mégis kedvelt közép- és főiskolai tanárok voltak, egyetlen szakmától intettek óva, a sajátjuktól. Harmadrészt, nem szerettem volna én is úgy élni, hogy számolgatni kelljen a mindennapi kiadásokat, vagy hogy tizenöt évente vehessek egy új autót, karrierem során mindösszesen kettőt. Végül mégis tanárképzőt végeztem (egy kivételesen inspiráló angol nyelvtanár, Bóta Sándor hatására), tanításmódszertani témában írtam a szakdolgozatomat, és huszonöt éve gyakorlatilag folyamatosan része az életemnek, hogy tanítok valahogy valakinek valamit.