2020. július 2., csütörtök

Saját magunk megzabolázásának négy hatékony fegyvere

Mindennek ellen tudunk állni, csak a csábításnak és a kísértésnek nem. Vagy legalábbis nem könnyen. Ezer felől érkeznek az impulzusok, amelyek csupa olyasmire késztetnek bennünket, aminek nem kéne bedőlnünk. Egy részük alapvető fiziológiai szükségleteinkhez kapcsolódik, mint például a táplálkozás vagy a fajfenntartás, másik részük az agyunk kényelmességéből adódik, mivel spórolni akar az energiával, a harmadik kategória pedig az erős vágyakozásunk azokra a fröccsökre, amiket egyes neurotranszmitterek felszabadulása okoz, mint mondjuk a dopamin. Ezekkel a masszív késztetésekkel áll szemben a szerény homloklebenyi agyterületünkből irányított tudatos önkontrollunk, és marad gyakran alul az aktivitás és az értékteremtés a tévébámulással vagy a telefonnyomkodással, a testmozgás a zabálással, és a boldog családi jövőkép a pillanatnyi vágyakkal szemben.


Ennyire akaratgyengék lennénk? Ahogy erről részletesebben írtam az Eredményesen és boldogan című e-könyvemben, úgy tűnik, hogy az akaraterőből vagy önkontrollból minden nap csak egy korlátozott mennyiség áll rendelkezésünkre, mint a fizikai erőből vagy a figyelmi energiából. Az igénybevétel apasztja. Ha nehéz emberekkel kell küzdeni, fajsúlyos döntéseket kell hozni, számunkra utálatos tevékenységet kell végezni, és ehhez még jó pofát is vágni, akkor a nap végére nem nagyon marad az önkontroll-készletünkből. Aztán ha alszunk egy jót, vagy tömünk némi glükózt (cukrot) a fejünkbe, akkor új erőre kap az akaraterőnk. És az is igaz, hogy ugyanúgy edzhető az önkontroll gyakorlással, mint a figyelmi képesség vagy a testi erő és az állóképesség. A leghatékonyabb módszerek a saját magunk feletti kontroll visszaszerzésére azonban inkább indirektek, és pont nem az akaraterő-akkumulátorunkat fogyasztják. Íme négy eszköz röviden:


Az Odüsszeusz-módszer


A szirének csábító éneke következtében elkerülhetetlen pusztulást két módszer alkalmazásával kerülte el Odüsszeusz. Egyrészt odakötöztette magát az árbocrúdhoz, másrészt a legénység fülét viasszal tömte be. Ezt a szakirodalom “precommitment”-nek nevezi, bár ezzel Odüsszeusz nem volt tisztában. Olyan helyzetbe hozzuk magunkat, hogy ne fogjon rajtunk a csábítás. Ha nem megyünk kocsmába a haverokkal, akkor nem fogjuk ott elinni a fizetésünket. Ha egészséges tízórait viszünk magunkkal a munkába, nem Snickerst fogunk venni az automatából, amikor leesett a vércukorszintünk. Ha megvesszük előre a színházjegyet vagy lefoglaljuk az utazást, akkor jó eséllyel el is megyünk. Ha nincs tévé előfizetésünk vagy készülékünk se, akkor az nem fogja elvenni a figyelmünket. Ha jön reggel hétre értem a barátom sportolni, akkor nem fogom cserbenhagyni. Van egy alkalmazás, az a neve, hogy Freedom. Havi 2.50 USD ellenében az összes eszközödre beállíthatod, hogy milyen idősávokban nem akarod elbaszni az idődet mondjuk a közösségi média oldalakon, és a program letiltja számodra. Hülyeségnek tűnik? Nem az. Megspórolja az ellenállás kifejtéséhez szükséges akaraterőt, amit aztán felhasználhatsz este valami fontos célra. Mondjuk több türelmed van a gyerekhez/párodhoz munka után, vagy csinálsz valami értelmeset, amire nem szokott már energia jutni, de szeretnéd beépíteni az életedbe.


Szokások


Erről már sokszor írtam: az agyunk szeret spórolni az energiával, és az agyunk régebben kifejlődött, törzsdúci részén tárolja az automatikusan előhívott szokásainkat. Ha ezek előnyös szokások, akkor csak a “program” elindításához kell egy kis akaraterőt befektetni, utána már sínre kerül az adott tevékenység. A témához értő szakemberek azt mondják, hogy leszokni elég nehéz valamiről, sokkal több esélyünk van valami másra átszokni. Amikor jön a “jel”, ami indítja a szokást, más rutinnal helyettesíteni azt, amiről le akarunk jönni.


Kis lépések


Sokkal kisebb az esély arra, hogy kibújjunk a bőrünkből, vagy arra, hogy még a szomszédunk komfortzónájából is kilépjünk egy nagy vállalással. Nem árt persze, ha van egy számunkra vonzó vízió a fejünkben, de az nem mindig elég a napi szintű cselekvési motivációhoz. A kisebb, könnyen elérhető célok, a lépésről lépésre haladás, az alacsonyan függő gyümölcsök leszüretelésének sikerélménye mind abban segít, hogy fokozatosan haladjunk a kívánt irányba. Azt is javasolják a kutatók, hogy ne nyissunk több frontot lehetőleg egyszerre, mert az akaraterőnk szét fog porlasztódni. Ahogy előző cikkemben is írtam róla, a norma-kivétel arányt kell fokozatosan eltolni. Egyre kevesebb legyen abból, amit nem szeretnénk, és egyre több abból, amit igen.


Folyamatos monitorozás


A gazda szeme hizlalja a jószágot, a nyomonkövetés pedig valószínűbbé teszi a megvalósulást. Az az elterjedt mondás például, hogy a fogyókúrázó csak hetente mérje magát, nem igazolódott vissza a nagy mintás kutatásokban. Akik naponta mérték magukat, azok között nagyobb volt a sikerarány. Aki írja a kalóriabevitelét, az még akkor is kevesebbet eszik (átlagosan), ha nem fogalmazott meg konkrét célt maga számára. Nem véletlen, hogy a hatékonyság növelését célzó LEAN módszertan mennyire fontosnak tartja a vizualizálást, hogy folyamatosan a dolgozók orra előtt legyen a tevékenységük eredménye. Számos kísérlet igazolta, hogy tükör előtt az emberek erősebb önkontroll gyakorolnak, és becsületesebben is viselkednek. Arra is sok bizonyíték van, hogy a mások felé történő elköteleződés, a nyilvános monitorozás is kedvező hatást gyakorol, és az sem az akaraterő-készlet terhére megy.


Többet ésszel, mint erővel – tartja a mondás. Persze a legjobb és legtartósabb eredményt úgy tudjuk elérni, ha mindkettőt alkalmazzuk. A jó hír, hogy ily módon pozitív spirált tudunk beindítani. Az erősödő önkontrollunk, a jó szokásaink, az ügyesebb célkitűzés és nyomonkövetés egymást támogatja.




Kattints ide és töltsd le ingyenesen Az emberi lények tanítása című, legújabb e-könyvemet!


Első négy, vezetésről szóló e-könyvemhez a menüből elérhető letöltési oldalakról tudsz hozzájutni, ugyancsak ingyenesen.

2020. június 30., kedd

Kulcs az eredményességhez: norma és kivétel

Akár a munkában, akár a magánéletben szeretnénk valamiféle eredményt elérni, célokat megvalósítani, megkerülhetetlen kérdés, hogy a mindennapi működésünkben mi számít normának, és mi kivételnek. Az fogja meghatározni a végkifejletet, amit nagy számban, szokásként ismétlünk, nem az, amit alkalmanként cselekszünk. Vegyünk néhány példát az önreflexióhoz!

2020. június 25., csütörtök

Két 2020-as e-könyv összehasonlító elemzése a Menedzsmentor-istállóból

Azt nem állíthatjuk, hogy a 2020-as év első fele túl kellemes meglepetésekkel szolgált volna a földlakóknak, az viszont saját magunk számára is pozitív értelemben volt meglepő, hogy pont ebben az időszakban jutott el két e-könyvünk is a publikálási fázisba: Dr. Dobay Róbert kollégámé és az enyém. Míg ő a tavalyi évben már nagyon sokat dolgozott rajta, bennem még idén január elején sem merült fel az újabb könyvírás konkrét szándéka, pedig nagy tervezgető vagyok. A két könyv több szempontból is hasonlít egymásra, de vannak érdemleges eltérések közöttük. Ha már rendhagyó volt az idei érettségi, elképzeltem, miket sorolnék fel, ha a két iromány összehasonlítását húznám ki a szóbelin.

2020. június 17., szerda

Érdemes-e alaposabban megkapirgálni a szakmai képességeket a kiválasztás során?

Az egyik barátommal sokat beszélgetünk a cégműködtetés ügyes-bajos dolgairól, nagyjából másfél évtizede kísérem figyelemmel a vállalkozásának alakulását. Informatikai cég, nagy szervezetek számára fejlesztenek, vezetnek be és üzemeltetnek ügyviteltámogató rendszereket, helyenként akár több ezer felhasználóval, jelentős mennyiségű adatforgalommal, itthon és a nemzetközi piacon egyaránt. Ahogy mindenki másnak a szektorban, kihívást jelent számukra a keresleti piacon a programozók felvétele, főleg akkor, ha magasra teszik a lécet. Olyan sokszor kellett csalódniuk a CV és az interjúk alapján felvett új munkatársak tényleges szakmai képességeiben, hogy néhány évvel ezelőtt beillesztették a kiválasztási folyamatba a szakmai tesztelést. A programozás ugyanis egy olyan tevékenység, ahol ezt valamilyen szinten fel lehet mérni, vannak szakterületek persze, ahol jóval nehezebb. Rendre elmesélte nekem az évek során szerzett tapasztalatokat.

2020. június 12., péntek

Letölthető új e-könyvem: Az emberi lények tanítása

“Nemrég belenéztem a tükörbe, és bevallottam magamnak, hogy tulajdonképpen tanár bácsi vagyok, mert hát az idők során bácsi is lettem, és annak ellenére, hogy két évtizede vállalkozóként is működöm, az csak egy mellékszál. Így aztán merészelhetek a tanításról is könyvet írni. Két és fél évig törtem rajta a fejem, hogy miként kéne ezt a témát megfogni. Semmiképp nem akartam észt osztani a közoktatás számára, mivel sose dolgoztam benne. Mégis azt éreztem, hogy a gyerekek és a felnőttek tanítása sokkal fontosabb dolog annál, mint hogy nagy volumenben, hosszú távon, középszarul csináljuk, tisztelet a kevés kivételnek.”

2020. június 4., csütörtök

Miért nem akarnak az emberek elöl menni?

“Menj te, én nem szeretek elöl menni.” – mondta. Én meg eltöprengtem rajta, hogy vajon miért nem vállalkoznak az emberek felvállalni a vezetői szerepet, még teljesen egyszerű, hétköznapi szituációkban sem. Először az jutott eszembe, hogy mennyivel könnyebb inkább kritikát megfogalmazni azzal kapcsolatban, hogy túl gyorsan vagy épp túl lassan haladunk. Lehet kifogásolni az irányt, a konkrét célpontot, az útvonalat, az odajutás módját, a megállók mennyiségét és hosszúságát, a befektetni szükséges energiát, nem beszélve a külső körülmények sokaságáról. Aztán arra gondoltam, hogy az elöl haladónak kell a felmerülő akadályokra, nem várt eseményekre, problémákra valahogy először reagálni, és ahol gyors döntés szükségeltetik, ott felvállalni a hibázás kockázatát és a döntés felelősségét. Folyamatosan figyelemmel kell kísérnie, hogy a mögötte haladókkal mi a helyzet: miként boldogulnak és hogyan érzik magukat mindeközben. Valahogy balanszíroznia kell az eltérő igények és preferenciák között. Aki a követők között van, annak mindezekkel nem nagyon szükséges törődnie.

2020. május 26., kedd

Amikor a lehetetlen lehetségessé vált, de mégsem kell temetni régi életünket

Az elmúlt hónapokban nagyon sok írás született arról, hogy mostantól aztán vége az eddigi életünknek, temethetjük az egészet úgy, ahogy van. Én speciel azok táborát erősítem, akik szerint a most megtapasztalt élmények, amikhez hasonlóra legalábbis az én életemben biztosan nem volt példa, nem fognak drasztikus változásokat hozni, inkább finomításokat. Főleg olyan dolgokban, amiket korábban elképzelhetetlennek tartottak az emberek, most meg egyik napról a másikra kellett alkalmazkodni hozzájuk. Azt is megéltük azonban, hogy miben járnak előnyökkel mindezek, és milyen nehézségeket és korlátokat prezentálnak számunkra. Nem fog az oktatás-képzés világa innentől digitálissá válni, és nem kerül át véglegesen a nappalinkba a munkahelyünk. Hogy miért? Lássunk néhányat az érveim közül!


2020. május 18., hétfő

Félreértitek, amit írok!

Az a helyzet, hogy félreértitek, amit írok, és az igazat megvallva, azt is félre szoktátok érteni, amit mondok. Na jó, ez egyáltalán nem így van, csak egy jelenségre szeretném felhívni a figyelmet ezzel a kattintásvadász címmel és kezdéssel. :-) Gyakran látom, hogy sikertelen kommunikációs kísérlet esetén a közlő a fogadó félre hárítja a kudarc teljes felelősségét. Én elmondtam, leírtam értelmesen, aztán rajtad volt a sor, hogy megértsd. Mivel ez nem jött össze, egyetlen ok állhat a háttérben: te értetted félre. Így aztán az ehetetlen torta tetejére még fújunk egy kis plusz habot megsavanyodott tejszínből, a felelősségáthárítással odaverve egyet a kapcsolatnak is.


2020. május 11., hétfő

Nem mindegy, melyik időablakon kukkantasz ki a home-office-ból!

Múlt héten írt Dobay Robi kollégám egy felettébb izgalmas cikket arról, hogy az értelmezést és a levont konklúziókat igen nagy mértékben befolyásolja a rendelkezésre álló adatok elemzése során, hogy milyen időablakot nyitunk a vizsgálatnak, teljesen önkényesen. Azóta is kattog rajta az agyam, hogy mekkora jelentősége van ennek a gondolatnak, amikor például a teljesítményt vagy az eredményeket értékeljük.


2020. május 4., hétfő

Nem, nincs itt a digitális képzések forradalma!

Az utóbbi hetekben nem győztem kapkodni a fejem. Klasszikus tréningcégek pikk-pakk eltemették a saját iparágukat, majd a sírkert kapuján épphogy csak kifordulva büszkén számolnak be arról, hogy fénysebességgel hasítanak az online képzéseik. Ezalatt kábé azt kell érteni, persze tisztelet a kivételnek, hogy ugyanazt a PowerPoint-ot nem sok hatásfokvesztés mellett lehet a Zoom-on keresztül levetíteni a résztvevőknek, majd pedig a galéria-nézetet széles mosollyal postolni a közösségi médiában. Csak éppen ennek semmi köze a digitális tanításhoz, ami nem nagy csoda, mert korábban egy kapavágást se tettek eme szolgáltatók a témában. Mi már hat éve lelkesen baszakodunk mobiltanulási termékfejlesztéssel (beleértve a használati statisztikák és a megrendelői/felhasználói visszajelzések elemzését), ezalatt elég jól körvonalazódott, hogy milyen lehetőségekkel tudnak nagyszerűen élni az ügyfelek és a felhasználók, és az is, hogy milyen korlátai vannak a technológiai megközelítésnek. Pontosan látható továbbá, és erre már egy kisebb kutatást is végeztünk nagyvállalati környezetben adat- és nem véleményalapon, hogy az úgynevezett “blended learning” során kölcsönösen erősíti egymást a személyesen végzett képzés és a digitális eszköz. Közben jártuk is a világot, Learning and Development konferenciákon vettünk részt Szingapúrtól Amsterdamon át Párizsig, Lisszabonig és Sevilláig, szondázva, hogy hol tartanak a nemzetközi vállalatok és szolgáltatók a témában. Egy dolog nem derült ki egyáltalán számunkra: a digitalizáció hatalomátvétele a képességfejlesztő képzések terén. Bár el tudom képzelni, hogy aki két hónapja foglalkozik a témával, és néhány megtartott online oktatás után nem tanácsolta el az ügyfél, az most rettentő lelkes. (A gazdasági kényszer oldalát természetesen értem, és könnyen tudok vele empatizálni, hiszen az én összes képzési programomnál is satuféket kellett nyomni.)