2021. február 17., szerda

Mások sikere az igazi örömforrás

Legalábbis a magamfajta tanító-fejlesztő emberkének. És talán más hasonszőrűeknek, vagy akár a vezetők egy részének is. Persze nyilván jól esik, amikor azt mondja egy résztvevő, hogy már sok fejlesztőprogramon volt már, de ez az első, aminek értelmét is látta, vagy amit a gyakorlatba tudott ültetni, és elégedettséggel tölt el, amikor egy-egy üzleti célkitűzés teljesül. De ezeken egész gyorsan átlépek. Érzelmi töltekezés abból származik, amikor olyan információkat kapok, ami a résztvevők által elért eredményeket vagy előrehaladást bizonyítják.

Amikor arról számolnak be, hogy a közös munka után pár hónappal tovább erősödött az együttműködés egy vezetői teamben, és mindent megvalósítottak, amit a legutolsó alkalommal célként összeírtunk a következő időszakra. Amikor a szervezet olyan tagjai, akik részéről korábban hiányolták a proaktivitást, teljesen saját indíttatásból százelemű listát állítottak össze fejlesztési lehetőségekről egy adott témában. Amikor egy résztvevő megállapítja, hogy saját vezetői, akik korábban jártak ugyanitt, pont úgy viselkednek vezetőként, ahogy most közösen tanuljuk. Amikor az előzőleg kevés együttműködést mutató középvezetőkről kiderül, hogy együtt ugrottak fejest az adatokba, levonták a konklúziókat, és javaslatokat tettek a feletteseiknek, anélkül, hogy bárki erre konkrétan buzdította volna őket. Amikor úgy kezdenek el javulni a termelési mutatók, hogy mi a közös munkában nem is közvetlenül azokra fókuszálunk, hanem a kooperációt igyekszünk fokozni, és az útban lévő belső és külső akadályokat felszámolni. Amikor kiderül, hogy a személyes hatékonyságbeli változtatások nem kérészéletűek voltak, hanem hónapokkal azután is fennmaradtak, hogy együtt dolgoztunk. Amikor hallom, hogy a kollégáim milyen hatást tudtak gyakorolni a közös programjainkkal, eszközeinkkel. (És persze szülőként is sokszor megélhetjük annak örömét, ahogy a gyerekeknek sikerülnek a dolgok, akár magunk tanítgattuk rá, akár csak lehetőséget biztosítottunk a tanuláshoz, akár egyszerűen csak nem akadályoztuk benne.)


A munkánk elsődleges értelme nem az, hogy valami olyat vezessünk elő, ami a résztvevőknek, érintetteknek tetszik. Természetesen az is klassz dolog, ha élvezik a velünk való dolgozást, és szívmelengető, ha ennek hangot is adnak az emberek. De úgy tűnik, hogy számunkra is abból érkezik a legtöbb öröm és éltető energia, hogy tudtunk értéket teremteni, ezt pedig a csapatmunka, a fejlesztőprogram vagy a coaching folyamat résztvevőinek sikerei, eredményei igazolják vissza.

2021. február 11., csütörtök

Egyének és csapatok megfordítása és irányba állítása

Rengetegszer volt már alkalmam megfigyelni, ahogy a vezetői viselkedés és/vagy a szervezetben uralkodó kultúra kiszívja az összes életerőt az ott dolgozó emberekből. Ahol ez történik, jellemzően olyan témákra fókuszálnak a mindennapokban, mint hogy mi minden szar, ki a hibás, milyen problémák vannak X-szel vagy Y-nal, és milyen előnytelen személyiségjellemzőket tulajdonítunk másoknak. Tehát tartalmilag egyrészt a negatívumok vannak a középpontban, másrészt pedig az emberek és vélt tulajdonságaik adják az elsődleges beszédtémát.

2021. január 29., péntek

Amikor a nagy cél helyett inkább az orrunk elé érdemes fókuszálni

Bár egy vonzó jövőkép vagy egy kihívást jelentő cél komoly hajtóerőt tud biztosítani számunkra, gyakran előfordul, hogy épp az lomboz le bennünket, hogy ijesztően nagynak találjuk az elefántot, amit meg szeretnénk enni. Az sem ritka, hogy fogalmunk sincs, végül hogyan juthatnánk el az áhított célhoz. A sportban is megfigyelhető, hogy amikor az ellenfél már túl sok ponttal vagy góllal vezet, akkor az kedvét szegi a játékosoknak, és nem nagyon tudnak abban hinni, hogy azt a meccset még meg lehet fordítani. Pedig ha egy csapat el tudott húzni tíz perc alatt hat góllal, akkor egy másik tíz perc alatt hasonlóképp lehetséges a másik kapuba is belövöldözni ugyanennyit. Persze nem akkor, ha elbizonytalanodunk, és leszegett fejjel poroszkálunk a pályán.

2021. január 21., csütörtök

Ok és okozat a munkatársak motivációjában

Sokszor beszélünk arról, hogy a tudás és annak alkalmazása milyen nagy távolságra lehet egymástól, és hogy az ismerethiány szakadékát számottevően könnyebb betömni, mint azt elérni, hogy a tudásból cselekvés legyen. Ennek rendkívül látványos bizonyítéka, amikor egy több mint fél évszázaddal korábban elővezetett innovatív gondolatot elolvasunk mondjuk a vezetéssel kapcsolatban, és azt látjuk, hogy még mindig messze van attól, hogy általánosan elterjedt legyen. Ilyen élményem volt, amikor újraolvastam Douglas McGregor: The Human Side of Enterprise (A vállalkozás emberi oldala) című, 1957-ben megjelent cikkét. McGregor a humanisztikus pszichológia szárnybontogatása és hőskora idején vetette papírra gondolatait, építve annak megállapításaira, és udvariasan felvetve, hogy a munkahelyeken nem a valóságnak megfelelő emberkép alapján tekintenek a dolgozókra. Ahogy viselkednek, az nem az emberi természet sajátossága, hanem annak hatása, ahogy kezelik őket, és amire lehetőséget kapnak a munkahelyen.

2021. január 18., hétfő

Heteim a neurobiológia mocsarában

A 2020-21-es év fordulóján úgy döntöttem, hogy nekifogok a University of Chicago Understanding the Brain: The Neurobiology of Everyday Life című MOOC kurzusának, Peggy Mason professzor előadásában. Sose gondoltam volna magamról, hogy én valaha önszántamból még egyszer biológiával kapcsolatos tanulmányokat fogok folytatni közel három évtized után, hiszen mindig is utáltam ezt a tantárgyat, és középiskolában is csak kegyelemből kaptam meg a kettest belőle az egyik évvégén. Mégis erre jutottam, mert szerettem volna egy fokkal mélyebben is megérteni néhány témát, amit saját programjainkon tanítunk, és néhány e-könyvemben is előkerültek. Amikor például az erősségeink kialakulásáról beszélünk, vagy épp a szokásaink formálódását, cselekedeteink kiváltó tényezőit tanulmányozzuk, előkerülnek idegtudományi háttérinformációk. Ezekről profinak tűnő módon tudok nyilatkozni, de ha egy réteggel mélyebben kérdeztek volna valaha is, akkor azokra már nemigen lett volna válaszom. Például arra, hogy hol található pontosabban egy agyterület, amire hivatkozom. Vagy mondjuk meg tudtam volna mondani, hogy a szokásokat hol tárolja az agyunk, és azt is, hogy máshol, mint a tényadatokat vagy a velünk megesett történéseket, de hogy ez utóbbiak merrefelé tárolódnak, arról már fogalmam se lett volna.

2021. január 14., csütörtök

A kreativitás szokásáról pár gondolat

Több helyen olvastam már arról, hogy a kreativitás tulajdonképpen szokás, nem egy különleges, veleszületett tehetség megnyilvánulása néhány kiváltságos ember esetében. Mindannyian lehetünk kreatívak, amikor kitalálunk valamit, és azt meg is valósítjuk. A fiam például kapott egy pirográfot (ha esetleg valaki nem tudná, mint ahogy én se hallottam még róla egészen a közelmúltig, ez egy olyan eszköz, amivel fába lehet égetni különféle mintákat, feliratokat, tehát egy írószerszám), a téli szünetben rendszeresen kiment a kertbe, fűrészelt magának egy deszkadarabot, aztán arra rajzolgatott, írogatott. A lányom pedig egy scrapbook nevezetű, szép kivitelű füzetben készített kollázsokat a 2020-as emlékeiről, rajzokkal, beragasztásokkal és írással. Az egyik oldal kifejezetten cizelláltra sikeredett: a zamárdi kertmoziban megtekintett filmek plakátjait készítette el az interneten talált képek alapján, lemásolva az eredeti betűtípust, és lerajzolva egy-egy szimbólumát vagy megragadva a színvilágát a plakátnak. Amikor ezzel foglalatoskodtak, akkor eszükbe sem jutott, hogy unatkozzanak vagy egymást gyepálják. Erre szükség is volt, hiszen ez a téli szünet idén nagyon másképp telt, mint ahogy szokott. Korábban minden évben leköltöztünk karácsonytól újévig a szülővárosunkba, Egerbe, és ott egyik rokontól a másikig ingázva porszívóztuk be a finom falatokat az asztalról. Nap közben ment a korcsolyázás a családnak, kutyasétáltatás az egri unokatestvérükkel, én meg általában elmentem úszni egyet, aztán esténként jöhettek a különféle borozós társasági programok. Hát mindezekre most nem volt lehetőség, hiszen a járvány és az idős családtagok védelme okán itthon maradtunk az egész szünetre, úgyhogy valamivel el kellett ütni az időt, és a kreatív tevékenységek erre nagyszerűen alkalmasak voltak.

2021. január 8., péntek

Ne hidd el, hogy minél több, annál jobb!

Át vagyunk itatva azzal a meggyőződéssel, hogy a több szükségszerűen jobb is. Többet akarunk keresni, nagyobb alapterületen akarunk élni, drágább cuccokkal venni körül magunkat, magasabbra törni akármiféle rangsorban vagy hierarchiában, bővebb listára szert tenni végzettségekből, gyakrabban és messzebbre utazni, szélesebb olvasóközönséghez elérni, ismertebbé válni. Persze ez nem annyira meglepő, hiszen egyik alapvető hajtóerőnk a növekedési szükséglet. Mégse tesz nekünk mindig jó szolgálatot, hiszen előfordul, hogy addig hajcsárkodik felettünk, amíg ki nem köpjük a belünket, vagy rosszabb esetben ki nem égünk a nagy harácsolási versenyfutásban. Arról, hogy a több nem feltétlenül jobb, az elsőként beugró kép számomra egy környékbeli kifőzde rántott gombája volt, amiből egy adag kábé három normál porciónak felel meg. Ennek az első pár percben még tudsz örülni, de utána megérzed a sütéshez felhasznált olaj émelyítő mellékízét, és már mindjárt nem tesz annyira boldoggá, hogy sokat adtak.

2021. január 4., hétfő

A jóllét tudománya

A 2020-as évet egy MOOC kurzussal indítottam (ami aztán egy új e-könyv megírására is inspirált tavasszal), és egy másik MOOC képzéssel fejeztem be, a neves Yale Egyetemtől. Ez utóbbi a jóllét tudományos hátteréről szólt, ahogy a címéből is félreérthetetlenül kiderül: The Science of Well-being. Már régóta rajta volt a listámon, hogy egyszer végigmegyek rajta az akácos út helyett. Egyébként a Yale legnépszerűbb kurzusáról van szó, és amióta online formában is elérhető, több mint 3 millióan iratkoztak be rá. Vélhetően sokan szeretnék tudni, mi tesz bennünket boldoggá. Laurie Santos professzor két dologgal indokolta, hogy miért hozta létre ezt a programot: egyfelől az utóbbi egy-két évtizedben számos kutatási eredmény látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy mitől leszünk ténylegesen boldogok és mitől nem, másrészt pedig az elmúlt ötven-hatvan év gazdasági és technológiai fejlődése ellenére az emberek élettel való elégedettsége inkább csökkent mint növekedett.

2020. december 17., csütörtök

Van-e értelme manapság a személyes évtervezésnek?

Annak ellenére, hogy jópár éve lelkes gyakorlója és propagálója vagyok a december végén aktuális személyes évértékelésnek és évtervezésnek, az idén felmerült bennem, hogy egy ilyen bizonytalan és nehezen kiszámítható időszakban mennyi értelme van egyáltalán ennek az egésznek. Lehet, hogy le se töltöm az aktuális doksit, lamentáltam. Érzésre ugyanis úgy tűnt nekem ez az év, hogy suhantam az űrhajóban ki tudja hova, a gombokhoz nem nyúltam, de a disznókat azért becsülettel igyekeztem megetetetni. Közben pislogtam kifelé az ablakon, és amikor oda sikerült férkőzni végre a botkormányhoz, akkor próbáltam tekergetni legjobb tudásom szerint, alkalmazkodva a folyamatosan változó körülményekhez és lehetőségekhez. Szóval a feeling végképp nem az volt, hogy tudatosan és tervezetten masírozok az utamon.

2020. december 14., hétfő

Ha nincs kimondott szenvedélyed, a vízhólyagokat is követheted

Érdekes kérdést feszeget Dan Cable, a London Business School szervezeti viselkedés professzora a Harvard Business Review honlapján nemrég megjelent írásában. Úgy érzi, hogy túl általános és nehezen megfogható az a tanács, hogy “kövesd a szenvedélyed”, és annak megfelelően válassz vagy módosíts karriert. Nem vitatva természetesen, hogy szuper dolog, amikor valaki olyan pályafutásra talál, amiben értelmet lát, mások is értékelik, kiváló benne és élvezi is. Az emberek nagyobbik hányada azonban nem is nagyon tud válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a szenvedélye. Vagy hogy milyen munkával foglalkozna, ha nem nehezedne rá egyáltalán a jövedelemtermelés kényszere.