2011. május 16., hétfő

A túlóra sötét oldala

Az erőforrás-bővítés egyszerű módja a túlóráztatás. Eddig három alapvető vállalati megközelítéssel találkoztam: (1) nincs túlóra, (2) elvárják a túlórát, mint a lojalitás kifejezésének módját, és nem fizetnek érte, végül (3) van túlóra, kifizetik, ezért úgy gondolják, hogy korrekt üzletet kötnek a munkavállalókkal.

Tom deMarco és Timothy Lister Peopleware: Productive Projects and Teams c. könyvében rámutatnak a folyamatos túlórázás közvetett veszteségeire, mint a kiégés vagy a munkavállaló távozása, és azt is megkérdőjelezik, hogy egyáltalán növeli-e a hatékonyságot a túlóra a szellemi munkát végzőknél. Szerintük „valójában senki sem tud (heti) 40 óránál többet dolgozni, legalábbis folyamatosan nem, és a kreatív munkához szükséges intenzitással sem…A munkavégzés során általában minden túlórára kicsit több vagy kevesebb, mint 1 óra alulteljesítés jut: személyes telefonhívások, beszélgetések, vagy csak egyszerűen pihenés”.

Eric Verzuh Projektmenedzsment c. művében a következővel egészíti ki a fenti gondolatokat: „Túlóra esetén azt feltételezzük, hogy az emberek ugyanolyan termelékenyek a 9., 10. és 11. órában, mint amilyenek a nap első 8 órájában voltak. Mivel ez ritkán teljesül, bármilyen dolgozóról és bármelyik iparágról legyen is szó, az extraköltségeket és a nem kézzelfogható veszteségeket is beszámítva nem valószínű, hogy túlórával jobb eredmény tudunk elérni”.


Persze azt se feledjünk, hogy ha a meglévő kollégák dolgoznak többet, akkor nincsenek extraként jelentkező toborzási, bérlési, betanítási, koordinációs és kommunikációs költségek. Minden sokkal egyszerűbbnek tűnik. Kérdés, hogy tényleg olcsóbb-e, vagy sem.

Ide kívánkozik, hogy ha az alkalmazás és felmondás feltételei rugalmasabbak lennének, akkor a munkáltatók is könnyebben folyamodnának a flexibilisebb megoldásokhoz. Ha megkérdeznénk a munkavállalókat, hogy inkább maradjon a nagyobb védettség és a túlóra, vagy ne kelljen túlmunkát végezni, aminek a jogok nyirbálása lenne az ára, borítékolom a választ.

Árnyalja még a képet, hogy a tudásmunkások esetében eléggé elmosódnak a határok a munka és a magánélet között. Lehetséges, hogy egy szakértő vagy egy menedzser, kilépve a gyárkapun, már ne gondolkozzon egy problémán, melynek megoldását fontosnak tartja? Ha eszébe jut valami érdekes ötlet vacsora közben, miért ne jegyezhetné le, és miért ne nézhetne valaminek gyorsan utána az interneten, ami épp a munkájában foglalkoztatja? Adott esetben viszont kénytelen egy-két órával később érkezni vagy korábban lelépni, ha lejárt jogosítványát kell érvényesíttetnie, vagy szülői értekezletre megy aznap délután. A blokkolóórás megoldás nemigen életszerű. Ami viszont ezzel jár, hogy még nehezebb eltalálni a munka és a magánélet egyensúlyát, ha a kettő ennyire összefolyik.

1 megjegyzés:

  1. Egy munkamániás fazon jut eszembe, aki vagy 12 órát benntöltött a cégben, mindenki előtt jött, és után ment. Bárki mondhatta, hogy ö 2 helyett is dolgozik.

    A meetingek vele, azonban igen hosszúra sikeredtek mindig. A meeting elején még a korábbi témáján rágódott, és ahhoz kapcsolódóan elintézett 1-2 levelet. A meetingen ritkán jutott eredményre, inkább csak megigérte, hogy majd részletekbe menően megnézi a dolgot, amire persze nem jutott ideje. Gyakran pihent meeting közben, és anekdótázott vagy valami régebbi hasonló esettel vélt felfedezni hasonlóságot, és nem sajnálta az idejét annak részleteibe beavatni. Egy szóval saját magát túldolgoztatta, amitől fele olyan hatékony lett, és mások idejét dupla annyira kötötte le. Hiába evett gyorsétteremben, amit ott megtakaritott, azt a cigizéssel és a kávéval bebukta. Vélhetően a legkevésbé hatékony, ugyanakkor nélkülözhetetlennek tűnő munkatárs volt.

    p

    VálaszTörlés