2011. május 2., hétfő

A vezetők is azért nem bírnak nagyot gondolni, amiért a többiek?

Csermely Péter biokémikus, hálózatkutató a Semmelweis Egyetem Orvosi Vegytani, Molekuláris Biológiai és Pathobiokémiai Intézetének egyetemi tanára érdekes kérdést feszeget a blogján, kellően provokatívan: Miért nem tudunk nagyot gondolni? Mármint mi, itt Magyarországon. Először a Mindentudás Egyetemén hallottam néhány évvel ezelőtt a tanár urat előadni a hálózatokról. Ő keltette fel érdeklődésemet a hálózatkutatás iránt, és azóta figyelek oda bármire, amiben kifejti a véleményét és a szemem/fülem elé kerül.

Visszatérve a nagyot gondolni nem tudásra, a szerző három okot sejt a háttérben:

1. „Nem beszélünk nyelveket, nincs világlátottságunk, nem szedtünk össze kellő tapasztalatot arról, hogy mások hogyan élnek, hogyan gondolják, mások számára milyen értékek a fontosak.” Azaz a „befogadóképesség hiánya”.

2. „az empátiahiány, a szempontrendszer-váltás képességének a hiánya”

3. „Hiányzik belőlünk az az alázat, amely a saját kicsike kis dolgainkat egy teljesen más perspektívában a helyére teszi.”

Aztán még egy fontos gondolattal egészíti ki mondanivalóját: „Ahhoz, hogy nagyot gondoljunk, el kell tudnunk azt is ismerni, hogy amit eddig gondoltunk, az bizony kicsi volt. Aki ebben nem az addigi élete megtagadását, hanem az eljövendő élete kitáguló köreit látja, az tényleg képessé vált a kiteljesedésre, és belépett azon a kapun, amely az igazán nagy teljesítményekhez elvezet.”

Zárójelben megjegyzem, hogy bennem speciel működik az alázat – szomorúan törődök bele a képességkülönbségbe, miszerint egyesek az efféle saját gondolatokat tudják blogjukon megosztani, míg én inkább csak arra vagyok képes, hogy ezeket magamon átszűrve közreadjam…

Első gondolatom az volt, hogy valóban, a tanulás és a kreativitás egyaránt magas fokú nyitottságot feltételez, ami befogadóképességet, a szempontrendszer-váltás rugalmasságát és a szakmai alázatot is magában foglalja.

Ahogy Csermely Péter sorait olvastam, természetesen rögtön azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon a honi vezetők mennyire erősek ezeken a területeken, és vajon jobbak-e, mint a nagy átlag. Az általam személyesen ismert és nagyra becsült vezetők bizony átmennek ezen a teszten (is). A kevésbé nagyra becsültek viszont elbuknak. A vezetői szereppel ugyanis sokan azt asszociálják, hogy mindig a vezetőnek kell, hogy igaza legyen, az a jó, ahogy ő gondolja, és különben is, a magabiztos emberek alkalmasak vezetőnek. „Mi ezt itt így szoktuk csinálni.” „Ez a módszer nálunk nem működne, mi mások vagyunk.” – tesznek tanúbizonyságot nyitottságukról.

Tapasztalataim szerint viszont ezek a „magabiztos” vezetők csak addig erősek, kompetensek és kemények, amíg (nagyon) hazai pályán fociznak. Mihelyst kirúgja valaki alóluk a széket, megváltozik a viszonyítási rendszer (megváltozik a felettes személye, eladják a vállalatot, kikerülnek a szervezetből, vagy bármi hasonló alapvető változás történik), rögtön igen apróra zsugorodnak. És továbbra sem tudnak nagyot gondolni.

4 megjegyzés:

  1. Apám gyerekkoromban megdicsérte az egyik rokongyereket a jelenlétemben, az elért sikereiért, amire nekem az volt a reakcióm, hogy "ezt én is megtudtam volna csinálni".. Apám erre megkérdezte tőlem, hogy "akkor miért nem csináltad meg"?!

    Anita

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    CSermely Péter jó választás, a blogja pedig az egyik legszínvonalasabb hazai blog (persze a Tiéd mellett :-))))).
    Én kétszer láttam előadni, egyszer az egyetemen, egyszer pedig legutóbb a Tedx-en. Mindkettőben remekelt.

    A cikkhez....
    Érdekes téma ez az alázat. Sokan félre értik, pedig sokféle munkának alapja (többek között a trénerinek is).
    Vezetők: nekem megint csak a Jim Collins féle 5. szintű vezető ugrik be.

    Zoli

    VálaszTörlés
  3. Tetszett ez a pár gondolat, további jó munkát! GZ

    VálaszTörlés
  4. Nekem is nagyon tetszik mindkét nagyszerű blog, a kreativitás miatt is, mert általában ez az a dolog, ami hatványozódik azonnal. Esetleg, hogyha az üzenet nem is mindig ér látványosan révbe, annyi bizonyos, hogy elég az is sokszor, ha egy megfelelő emberhez eljut a képlékeny gondolat.
    Morfondíroztam én is, oda-vissza, "saját és mások szemével" látni. Mások szemével nem egyszerű látni, mert ahhoz szükséges elsősorban látni saját magunkat, ami szintén nagy feladat.
    A szülői példákat, két okból is szoktam megemlíteni; egyik ok, hogy a legnagyobb tapasztalattal bír sok esetben, másik pedig, hogy jól tükrözi a családmodell, bármelyik vállalat/egység működését.
    Tehát, a legegyszerűbb megfigyelni legelőször is, a hozzánk legközelebb álló emberek viselkedését, reakcióit, persze magunk után, ezt követően leszünk képesek továbbfejleszteni, összehasonlítani számunkra nem annyira ismert emberekkel, gondolatokkal.
    Összehasonlítások, különbségek alapján kaphatunk újabb képletet, amiből folyamatosan építkezhetünk a továbbiakban.
    A mi társadalmunkban, hasonló devianciát vélek felfedezni, mint ami a gyerekekben él.
    A munkámat most már én tudatosan építem úgy, hogy figyelek az emberek általános devianciájára. Egyszerűen fordítva közelítek meg dolgokat, nem azt kérdezem, hogy „mit szeretnének mások”, hanem „ugye azt nem szeretnétek?” Nagy százalékban bejön ez a stratégia sajnos, hogy „azért is szeretnék”. Nem én alakítottam így, hanem az élet alakított ehhez a megoldáshoz…
    A szüleim csírájában fojtották el nálam a nagyképűséget, ami gyerekkorban eléggé megviselt, mert abban biztos lehettem, hogy amiben az egyik szülő nem ért egyet, abban a másik szülőm sem fog vitába szállni, méghozzá a következetesség miatt. (ha csupán látszólagosan is, de akkor sem cáfolták meg egymás előtt és előttem a hitelességüket).
    Így meglehetősen magamra maradtam a gondolataimmal, hibáimmal, mert nem volt "felmentő sereg" aki az oltalmamra sietett volna.
    Nagyon fontos lett ez a módszer a későbbiekben az életem és a munkám során is.
    Úgy értem, hogy soha nem hozok kellemetlen helyzetbe egyetlen egy embert sem mások jelenlétében, kizárólag személyesen tisztázom a konfliktusokat, ezáltal kivédhetek rengeteg további problémát is, és nem "utolsó sorban" közelebb kerülhetünk a megoldáshoz.
    Erre az apróságra, akkor jöttem rá, miután mosolyogva szaladtam az úszóverseny 2. helyezett címmel apukámhoz, aki közölte velem mosolyogva, hogy az nem olyan sok, amit elértem eddig, úgyis lehetne fogalmazni, hogy semmi, és folytassam tovább a dolgaimat..
    Ezután sírva szaladtam tovább anyukámhoz, és ha addig még nem kaptam mattot, akkor abban a pillanatban már egyértelmű lett számomra, hogy nincs kegyelem..:) Anyukám kíváncsiságból megkérdezte, hogy mi hiányzott mégis véleményem szerint az 1. helyezetthez, persze szintén mosolyogva..
    Mire én próbáltam sorakoztatni az indokokat, hogy mi lehetett a probléma… és az utolsó mondat, ami örökre a fülemben maradt, hogy "teljesen mindegy mi volt a probléma, valamiért csak nem tudtad megcsinálni és mindegy hányadik helyezett, akkor is csinálnod kell a dolgod tovább, ha első leszel is!" Nem is olyan régen mesélte el anyukám, hogy majdnem megszakadt a szíve, amikor bandukoltam a szobámba az éremmel és kezdtem el a feladataimat, de nem áshatta alá akkor sem apám tekintélyét, mert úgy érezte, hogy egyedül maradna a későbbiekben a nevelésben, és én pedig rögtön átesnék a ló túloldalára.

    Rengeteg megoldás lehetséges még a konfliktus/kompromisszum kezelésére, én a blogos megoldásban látok erre a legnagyobb lehetőséget, hogyha esetleg nincs lehetőség személyes kommunikációra, abban az esetben pedig pláne.
    Cégeken belül is kifejezetten jó ötletnek találnám, amikor általánosságban és mégis konkrét eseteket dolgozhatnak fel az emberek maguk között. Minden kezdeti szakasz nehéz az biztos, és ha nem működik az idő múltával sem, akkor pedig érdemes elgondolkodni, hogy miért nem működik.. de a felismerés, hogy nem sikerül, az is eljuttathat valamilyen másfajta megoldáshoz esetleg.

    Anita

    VálaszTörlés