2011. május 11., szerda

A lélegzetelállító, a nemzetközi profi és a többiek

A múlt héten Shakira koncerten voltunk az Arénában, és ez adta az ihletet a mai blogbejegyzésemhez. A profizmus különböző szintjeiről szeretnék elmélkedni. Példaként a saját koncertélményeim szolgálnak (amelyek két kisgyermek mellett az utóbbi években eléggé limitáltak). Természetesen szokás szerint érdemes elgondolkodni, miképpen kapcsolódik mindez a vezetés és a munka világához.

A lélegzetelállító. Két évvel ezelőtt Pink koncertjeggyel leptem meg a kedvesemet, és magamnak is vettem, hogy ne kelljen egyedül mennie. Különösebben nem vonzottak ugyanis a pop műfaj sztárjainak előadásai. Gondoltam, hogy a zenészek biztos profik lesznek, így ki fogom bírni. Nem kellett sokáig várni, hogy leessen az állam. A zenekar valóban profi volt, pop helyett kiválóan zúztak, a színpadkép pazar volt, grandiózus és folyamatosan változó, nagy létszámú tánckar, szuper hangú és mozgású, energiabomba énekes, aki mellesleg olyan artistamutatványokat prezentált légtornász partnerével végig az egész koncert során, amit legfeljebb egy nagycirkuszban láthatunk. Folyamatos meglepetések, a mutatványoktól hüledező és rémüldöző közönség, túlteljesített elvárások. Világszínvonalú szórakoztatás – erről szólhat az igazi show-business, gondoltam.

A nemzetközi profi. Ehhez képest Shakira „csak” egy nagyon jó koncertet adott. Nem tetszett, hogy másfél órát váratta közönségét, de amint előkerült, rögtön közvetlenségével, kedvességével lopta be magát a hallgatóság szívébe. Szépen énekel, elképesztően tudja rázni mindenét, ami rázható. Profi munka volt, legfeljebb 90 perc, megfelelően felépítve az íve, de nem volt olyan óraműszerű, mint Pink Funhouse 2009 előadása, és nem is voltak meglepetések, hátrahőkölések. Láttam hasonló kategóriát korábban Santanától kétszer, valamint a Cranberriestől. 2 óra tökéletes teljesítmény.


A hazai profi. Vannak nekünk is olyan előadóink, akik képesek megtölteni évente vagy pár évente egyszer a Papp László Budapest Sportarénát. Ők is hibamentes, átgondolt, megfelelően tervezett és felépített koncerteket adnak. Láttam ilyet például Demjéntől, Balázs Fecótól vagy Charlietól, és gondolom Kovács Ákos nagykoncertjei is ebbe a kategóriába passzolhatnak.

Profizmusra törekvők. Szerencsére ilyenek is léteznek, akik egy nagyobb teremnyi ember érdeklődésére számot tartanak (pl: SYMA Csarnok, Kisstadion). Láthatóan törekednek arra, hogy addig nyújtózkodva, amíg a takarójuk ér, a nemzetközi profiktól ellesett technikákat alkalmazzák. Két efféle saját élményem jut eszembe az utóbbi évekből: a Magna Cum Laude és Hooligans.

Aztán vannak, akik nem törekednek annyira, csinálják a dolgukat, ahogy jól esik, vagy ahogy képesek. (Vagy törekednek, de nem az előadás összképével kapcsolatban, hanem pl. a zenei kiválóság terén.) És végül vannak az igénytelenek.

A felsorolt példák természetesen teljesen szubjektívek, inkább illusztrációk, mint pontos értékelések.

Mi köze van mindennek a tudatos vezetéshez? Szerintem jó metafora saját magunk vagy cégünk jelenlegi értékeléséhez és jövőbeli célkitűzéseihez. Melyik kategóriában lehetünk? Jó helyen vagyunk ott, ahova most tartozunk? Szeretnénk előrelépni? Mit kell tennünk mindehhez? Tapasztalunk lélegzetelállító teljesítményt a mindennapjainkban valahol? Vannak Magyarországon az üzleti életben, vagy a tágabban értelmezett vezetői arénában nemzetközi profik? A tudományban biztosan vannak példáink rá. És kik számítanak hazai profinak? Mit tanulhatunk tőlük?

1 megjegyzés: