Miért és mit olvassunk mindennap?

Én is azok közé tartozom, akiknek az iskolában sikeresen elvették a kedvét a szépirodalom fogyasztásától. Számomra három kategóriába estek a kötelező olvasmányok, legalábbis abban az életkorban, amikor szellemi táplálékunk vályújába elénk öntötték azokat: (1) dög unalmas, (2) érthetetlen, (3) dög unalmas és érthetetlen. Így aztán messziről kerültem az irodalmi alkotásokat, bár kamaszként szerettem olvasni könnyedebb cuccokat, például Rejtő Jenőt. Aztán fiatal felnőttként belebotlottam két íróba, akiktől minden fellelhetőt behabzsoltam, leginkább a nyári szabadságok alatt. Kurt Vonnegutról és Bohumil Hrabalról van szó. Az utóbbi iránti tiszteletünk gyanánt 2003-ban végigmentünk a libeňi Nagy Szlalomon, pont ahogy Túlságosan zajos magány című könyvében megírta, azaz a Prága Libeň városrészéből lefelé vezető kacskaringós út minden kocsmájában ittunk egy sört… De napi szinten nem vettem magamhoz irodalmat továbbra sem.

Hány lábú széket próbál kirúgni alólad a stressz?

Amikor sorra kerül az időgazdálkodás kérdése a Tudatos Vezetés programokon, egy negyednapos blokkot rá szoktam szánni a stresszel kapcsolatos beszélgetésre, annak kiváltó tényezőire, valamint a kezelés, illetve az ellenállóbbá válás lehetőségeire. A foglalkozás részeként rátérünk az “élet kerekére”, benne pedig azokra a küllőkre, amire épít(het)jük az életünket. Ezek például a munka, a család, a társasági élet, a mozgás, a kultúra/művészetek, intellektuális tevékenység/tanulás, valamint a spiritualitás. A tapasztalatok azt mutatják, hogy minél több lába van életük székének, annál nehezebb azt alólunk kirúgni.

Stresszmentesítés művészeti tevékenységgel

A lányomnak firkáltam vasárnap reggel, csak úgy

Napjaink szellemi dolgozói és vezetői, igencsak egészségtelen módon, kizárólag a bucijukat használják a munkahelyen, ahol ráadásul ébren töltött óráik túlnyomó részében tartózkodnak. Szinte semmi mozgás, semmi fizikai alkotó ténykedés. Jellemző, hogy mások osztják be az idejük jelentős részét, ami a saját életük felett érzett kontroll hiányát eredményezi. Az alacsony fokú hatékonyság, a szervezettség és a tiszta prioritások hiánya, valamint a bizalmatlanságon alapuló ellenőrző rendszerek miatt folyamatosan űzött vad üzemmódba kerülnek, már ahol van egyáltalán teljesítménykényszer. Ahol nincs, ott pedig a feljebbvalók irányában tapasztalt kiszolgáltatottság érzése feszít. 

A rugalmas munkabeosztás bevezetésének öt fontos előfeltétele

Az időnyomás okozta stressznek kétféle forrása van: az egyik a túlterheltség, a másik pedig az, hogy nem érzünk kontrollt a saját életünk irányítása felett. A rugalmas munkabeosztás ez utóbbin tud könnyíteni, hogy ne folyamatosan azt éljük meg, hogy marionettbábúként rángatnak a mindennapokban, miközben megpróbáljuk a lehetetlent: valamiképpen egyensúlyozni a munka és a magánélet között. Manapság egyre inkább arról beszélünk, hogy egyensúlyozás helyett az integrálás lenne realitás. Ha az nem zavarja a munkáltatót, hogy vasárnap délután válaszolsz az e-mailekre, vagy írod a prezentációdat, akkor az se kellene, hogy zavarja, ha történetesen a következő kedd délután 3-kor lelépsz, hogy az ovis barkácsdélutánon jelen tudj lenni. Arról nem is beszélve, hogy egyikünk reggel a legaktívabb, másikunk délelőtt 10-ig beszámíthatatlan. Miért kellene egyforma munkaidőt rájuk erőltetni? Ehhez persze másfajta vezetői attitűdre és magabiztosságra van szükség. A vezetőnek olyan embereket kell tudnia felvenni és oly módon menedzselnie őket, hogy ne a jelenlétük hanem a munkájuk eredménye legyen biztosíték arra, hogy tényegesen dolgoznak a fizetésükért.

Hogyan töltődnek fel a világ legelfoglaltabb emberei?

Egy Huffington Post cikk arról számolt be két hete, hogy egyre több kutatás bizonyítja: paradox módon több eredményt tudunk kihozni magunkból, ha több időd töltünk a munka helyett egyebekkel. "A stratégiai megújulás - például napközbeni edzés, rövid délutáni alvás, hosszabb éjszakai alvásidő, több idő az irodán kívül, valamint hosszabb és gyakoribb vakációk - növeli a termelékenységet, a munkahelyi teljesítményt és természetesen óvja az egészséget."

Az írás példákat hoz arra, hogy olyan hírességek, mint Oprah Winfrey, Bill Clinton és számos nagyvállalati felső vezető milyen módon építi be életébe a feltöltődést.

Akkor most kinek is stresszesebb az élete?

Tegnap volt a 29. Fórum a  KPMG Akadémián (leánykori nevén Harvard Fórum), melyet a Vodafone magyarországi elnöke, Dr. Beck György moderált. A fórum témáját egy tavalyi Harvard Business Review blogbejegyzés adta, amiről egyébként én is írtam korábban a Tudatos Vezetés blogon: vajon a felső vezetőknek vagy a középvezetőknek stresszesebb az élete? A cikk, melynek lényegét itt el lehet olvasni, azt állítja egy Stanford-os kutatásra hivatkozva, hogy a felső vezetői stresszt nagy mértékben kompenzálják olyan jutalmazó tényezők, mint a státusz, a jövedelmi szint, a menedzserszerződésük okozta biztonság és az autonómiájuk mértéke. Így, összehasonlítva a középvezetőkkel, a közhiedelemmel és saját meggyőződésükkel ellentétben kevésbé vannak kitéve a stressz destruktív hatásának - vonható le az írásból.

Nem jegyzeteltem sajnos, így a sok értékes hozzászólást itt nem fogom tudni visszaadni, viszont magam is továbbgondoltam a dolgot. Az első megállapításom az volt, hogy tapasztalataim szerint a középvezetők stresszterhelésének jelentős részéért maguk a felső vezetők a felelősek, tisztelet a kivételnek. Itt nem a teljesítményszükséglettel kapcsolatos nyomásra gondolok, ami természetes, hanem a felettes viselkedéséből, működéséből fakadó tényezőkre. Mindazokra, amiket a felső vezető tesz, vagy éppen elmulaszt, ami az alatta levő szervezetet felesleges nyomás alá helyezi. A vezetőnek ugyanis sokkal inkább az lenne a dolga szerintem, hogy az általa vezetett csapatot segítse, támogassa és motiválja az eredmények elérése érdekében, és ne az emberek kedvét szegje vagy elbizonytalanító szorongást okozzon köreikben.

Középvezetőnek lenni stresszesebb, mint felső vezetőnek

Az Office Space c. film egyik jelenete

Legalábbis ezt állítja David Rock a Harvard Business Review blogján egy Stanford Egyetemen végzett kutatásra hivatkozva. Minél feljebb van valaki a vállalati ranglétrán, annál kevesebb stresszt kell elviselnie. Ez a megállapítás bizony ellentétes a közhiedelemmel.

Az idegkutatással foglalkozó szerző szerint saját tudományterületük eredményei megerősítik a fenti állítást. A vezetőket nagy mértékben motiválják azok a tényezők, amiket az úgynevezett SCARF modell tartalmaz: Status, Certainty, Autonomy, Autonomy, Relatedness, Fairness. Tehát lehet, hogy sok a stressz a hierarchia tetején, de azt kompenzálni tudja a SCARF modell több jutalmazó tényezője.