Stresszmentesítés művészeti tevékenységgel

A lányomnak firkáltam vasárnap reggel, csak úgy

Napjaink szellemi dolgozói és vezetői, igencsak egészségtelen módon, kizárólag a bucijukat használják a munkahelyen, ahol ráadásul ébren töltött óráik túlnyomó részében tartózkodnak. Szinte semmi mozgás, semmi fizikai alkotó ténykedés. Jellemző, hogy mások osztják be az idejük jelentős részét, ami a saját életük felett érzett kontroll hiányát eredményezi. Az alacsony fokú hatékonyság, a szervezettség és a tiszta prioritások hiánya, valamint a bizalmatlanságon alapuló ellenőrző rendszerek miatt folyamatosan űzött vad üzemmódba kerülnek, már ahol van egyáltalán teljesítménykényszer. Ahol nincs, ott pedig a feljebbvalók irányában tapasztalt kiszolgáltatottság érzése feszít. 

A számos párhuzamosan végezhető tevékenység versenyt könyörög a figyelemért, és a multitasking illúzióját adó ide-oda váltogatás rettentően rombolja az eredményességet, és növeli a hibázás valószínűségét. Az egész tetejében az emberek folyamatosan elérhetőek az elektronikus póráz, más néven az okostelefon áldásos hatása miatt, főleg, ha csipog minden átkozott üzenetnél, amit számos kommunikációs csatornából gyűjtöget az eszköz. Folytathatjuk azzal a sort, hogy emberünk naponta többször ráfülel a “világ hisztijére”, ahogy Böjte Csaba fogalmazott, hogy bosszanthassa magát számos olyan történésen, amire ráhatása végképp nincs, valószínűleg nem is fogja semmilyen formában érinteni, mégis lehet rajta szorongania. A különféle képernyőkön át ömlik az orcájába az információtömeg, leterhelve a rendelkezésre álló szellemi kapacitást, és elfoglalva a helyet a reflektálás és az alkotó gondolkodás elől.

Aki szokott sportolni, az örömmel tapasztalja, hogy a mozgás után kitisztul végre a feje, a jól végzett munka elégedett fáradságával pihen le, jól alszik és másnap reggelig meg is marad ez a tisztaság, amíg el nem kezdi fosni a sok baromságot az ébresztés céljából beállított, viccesnek szánt rádióműsor. Azon kevesek, akik megtanultak meditálni, hasonlóképpen tudnak rendet rakni az elméjükben, mindössze azáltal, hogy a gondolataikat egy dologra, például a saját légzésükre irányítják, majd természetszerűleg elkalandozó figyelmüket újra és újra szép kedvesen visszaterelgetik a levegővételre.

Van egy másik tevékenységi kör, ami még inkább elhanyagolt, mint a sportolás, de legalább olyan hasznos, ez pedig a művészeti aktivitás. Itt nem arra gondolok, hogy valódi, magas művészi értékű alkotásokat kellene létrehozni, hanem arra, hogy az ember csak úgy zenél, rajzol, fest, kézimunkázik, vagy valami hasonlón ügyködik. Tulajdonképpen itt is arról van szó, hogy a figyelmét kénytelen egy adott dologra összpontosítani, ráadásul ha kedve is van hozzá, akkor flow élményt tud átélni, és csak ügy röpül az idő. Tehát úgy kerül valamelyest meditációszerű állapotba, hogy sokkal könnyebben át tudja fókuszálni a figyelmét, mint ha mondjuk a levegővételére akarna koncentrálni.

A művészet ráadásul érzelmeket generál, tehát pont azt az elemünket stimulálja, ami “persona non grata” a munkahelyen. Más kérdés, hogy az érzelmeket akkor is bevisszük a munkába, ha elvileg az a duma, hogy nem kéne. Bár aki így vélekedik, az biztos nem a lelkesedést és a szenvedélyt akarná kitiltani a melóból, hanem inkább arra gondol, hogy az artikulátlan ordibálás vagy az idióta hisztizés nem adekvát. Szóval visszatérve az érzelmekre, a művészet képes arra, hogy feltöltsön, lelkesítsen, örömet okozzon, és ezt az érzést aztán át tudjuk menteni a napunk többi részére is.

Persze valahogy nem jut eszünkbe csak úgy, mindenféle cél nélkül rajzolgatni vagy zenélni. Mert ugyebár nem akarunk se kiállítást tartani, se koncerten fellépni, és amúgy sincs semmire időnk. Hát pont ez a lényeg, hogy csak azért végezzük, mert jól esik, és egyébként szükségünk is van rá, mert jótékony hatású. Az utóbbi két hétben például elkezdtem magamtól és a gyerekektől furulyázni tanulni, mert a második gyermekem is megkapta a furulyát az iskolában, és láttam, hogy milyen szépen utánozza a fogásokat. Aztán arra gondoltam, hogy ha ő képes rá hétévesen, akkor én is az leszek. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy milyen jól ki tudom bogarászni a népdalokat, és közben teljesen belemerülök a bénázásba. Végül örömmel és sikerélménnyel tölt el, ha sikerül valamit elfogadhatóan eljátszani. A fejem pedig szépen kitisztul, lecsillapodnak a kavargó gondolatok, és sokkal jobban is alszom, amióta újra rendszeressé vált a zene az életemben. Kár volt kihagyni azt a húsz évet, a fene egye meg…