Félreértitek, amit írok!

Az a helyzet, hogy félreértitek, amit írok, és az igazat megvallva, azt is félre szoktátok érteni, amit mondok. Na jó, ez egyáltalán nem így van, csak egy jelenségre szeretném felhívni a figyelmet ezzel a kattintásvadász címmel és kezdéssel. :-) Gyakran látom, hogy sikertelen kommunikációs kísérlet esetén a közlő a fogadó félre hárítja a kudarc teljes felelősségét. Én elmondtam, leírtam értelmesen, aztán rajtad volt a sor, hogy megértsd. Mivel ez nem jött össze, egyetlen ok állhat a háttérben: te értetted félre. Így aztán az ehetetlen torta tetejére még fújunk egy kis plusz habot megsavanyodott tejszínből, a felelősségáthárítással odaverve egyet a kapcsolatnak is.

A figyelemmenedzselés hatása a boldogságra

Korábban már többször írtam arról, természetesen nem saját kútfőből, hanem több tudományág jeles képviselőjének munkásságából merítve, hogy a multitasking csupán illúzió. Az agyunk egyszerre csak egy, szellemileg is igénybe vevő (azaz nem automatikusan végzett) dologra tud összpontosítani, és párhuzamos feldolgozás helyett csak váltogat a tevékenységek között. A fókuszváltás lassítja mindkettőt, nő a hibázás valószínűsége, és az átkapcsolás maga egy nagyjából fél másodperces fekete lyukat is eredményez, amikor igazából egyikre se figyelünk. Az viszont, hogy csak egy dolog töltheti ki egyszerre a figyelmünket, jó is, hiszen nem tudunk valamire nem gondolni (most próbálj meg nem gondolni a rózsaszín elefántra), helyette úgy tudunk valamit kiverni a fejünkből, ha külső hatásra vagy tudatos döntésünk alapján másra fókuszálunk át.

Két lépés a holtpontra jutott nézeteltérések kibillentéséhez, ha fontos neked a másik

Gyakran lehet látni, hogy két, egymást egyébként fontosnak tartó ember belemerevedik néhány olyan kérdésbe, ahol a dolgokat eltérően látják, és egyik sem szeretne az álláspontjából engedni. A büszkeségnek és a fafejűségnek (amely tulajdonságok egyéb esetekben lehetnek hasznosak) ez bizony egy felettébb káros megnyilvánulása. Az esetek jellemzője, hogy a résztvevők számos tulajdonság tekintetében kedvelik a másikat, de az ellentétek egyre mérgezik a kapcsolatot. Lehet itt szó családról, de rokoni vagy munkatársi kapcsolatokról is.

Nem értem, amit mondasz

Nem értem, amit mondasz. Ez nem jelenti azt, hogy érthetetlenül kommunikálsz. De azt sem jelenti, hogy csökkent értelmű medvebocs vagyok. Egyszerűen még nem tisztult ki a fejemben, hogy mi az üzeneted lényege. De semmi baj, én most megmondtam neked, hogy nem értem, te pedig megpróbálod újra, másképp megfogalmazni a gondolataidat. Aztán előbb-utóbb eljutunk odáig, hogy nagyjából egy hullámhosszra kerülünk.

Meglep, milyen ritkán hallom a mindennapokban, hogy az emberek őszintén megmondanák a másiknak: nem értem. Pedig nem értik, vagy nem pontosan értik, mit akar a másik közölni. Talán nem akarják megbántani. Vagy nem akarnak butának tűnni. Helyette inkább elkommunikálnak egymás mellett, látszólagos egyetértésben.

Fókuszálás egy figyelemelterelő világban

Hálásak vagyunk a technológiának, hogy sok tekintetben könnyebbé teszi munkánkat, de mégis érezzük intuitív módon, hogy egyben csökkenti is hatékonyságunkat. Csörgések, csipogások és belső figyelmeztetések zökkentenek ki néhány percenként bennünket az épp végzett tevékenységünkből. Belső figyelmeztetés alatt azt a csillapíthatatlan vágyat értem, hogy megnézzük, válaszoltak-e már az e-mail üzenetünkre, vagy reagált-e valaki a Facebook megosztásunkra.

Larry Rosen, a California State University pszichológia professzora a Psychology Today hasábjain április 9-én megjelent írásában azt javasolja, hogy inkább tartsunk rendszeres technológiai szüneteket, mondjuk negyedóránként, amikor pár percre megszakítjuk tevékenységünket, megnézzük üzeneteinket, elintézzük telefonhívásainkat, aztán ismét kapcsolódjunk le a rendszerről és összpontosítsunk az elvégzendő tevékenységre. Majd ismét egy technológiai szünet, és így tovább. Lényeg, hogy ne szakítsa meg folyamatosan a fókuszálást valami egyéb inger. Ahogy egy korábbi bejegyzésemben már írtam róla, a multitasking jelentősen rontja az eredmény minőségét, a munkavégzés sebességét pedig csökkenti.

A hodály örömei, avagy az egy légterű irodák szépsége

Fiatalság a fonóban (Nógrád megye)

A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a hodály „juh-, ritkán sertésnyájak téglalap, néha L alaprajzú, nagy befogadóképességű, zárt, tetővel fedett építménye. Két típusa ismert: a csupán nád- vagy szalmahéjazattal ellátott tetőszerkezetből álló ún. seggenülő hodály, valamint az alacsony falu, nyeregtetős hodály.” Ez utóbbi jellegű irodaházi elhelyezésben részesül korunk szellemi dolgozóinak jelentős része. Gyakran felmerül az argumentum, miszerint az ilyen elrendezés elősegíti a kooperációt, bár gyanús, hogy inkább az egy hodályba sűríthető munkavállalók száma növelhető meg ezzel a módszerrel. Másik ötletem, hogy a dolgozók jobban szemmel tarthatók, azt az illúziót keltve, hogy ettől lesznek termelékenyebbek.

Több oldalról is érdemes megvizsgálni a kérdést. Egyrészt fontos, hogy az emberek rendelkezzenek annyi privát térrel, amivel már nem érzik magukat folyamatosan személyes környezetükben sértve, stresszelve. Másrészt megfontolandó, hogy a fizikailag megkönnyített kooperációnak milyen ára van a munkavégzés oldalán.

Régen a fonóban tényleg jól jött, hogy az asszonyok összeültek, beszélgettek, mialatt monoton munkájukat végezték. Ha viszont valami tényleges elmélyülést igénylő munkán, esetleg kreatív feladaton dolgozunk, azt nem nagyon lehet úgy végrehajtani, hogy közben mások beszélgetését hallgatjuk, percenként félbeszakítanak, stb. Ma egy rendkívül sikeres informatikai cég gyönyörű irodájában jártam. A fejlesztők itt is nyitott légterű szobákban dolgoztak. Majdnem mindenki fején fülhallgató volt és zenével zárta ki a figyelméből a külső ingereket. Tehát összetereljük a népeket egy nagy térbe, hogy működjenek együtt, ők pedig ólmot öntenek a fülükbe, hogy tudjanak a saját dolgukra koncentrálni. Az is érdekes volt, hogy itt ráadásul bőséges tér állt rendelkezésre, mind a közös irodában, mind egyéb helyiségek tekintetében.

Persze el tudok képzelni olyan irodai munkahelyeket, melyeknél ésszerű a közös légtérben ténykedés. Ahol például folyamatosan kell információt cserélni, iratokat átadni, de nem szükséges különösebben belemélyedni semmibe. Érzésem szerint a gyakorlatban kevesen fontolják meg a kérdés előnyeit és hátrányait az egyes osztályokon. Eldöntik vállalati szinten, aztán kéretik beletörődni. Esetleg egy kis felszínes ideológiát kanyarintanak mellé: nálunk fontos a nyitottság és az együttműködés, ezért hiszünk a Hodály-módszerben.

Hogyan legyünk hatékonyabbak?

Ezzel a címmel készített interjút a Harvard Business Review legújabb számában két nagynevű hatékonyság-szakértővel és bestseller íróval, David Allen-nel (Getting Things Done) és Tony Schwartz-cal (Be Excellent in Anything). A beszélgetésben kifejtették saját üzeneteik lényegét, és azt is, hogy miként hatott a másik munkássága rájuk.

Schwartz gondolatairól már írtam korábban. Szerinte a vállalatoknak fontos feladata, hogy a munkatársaknak segítsen energiáik megújításában, és ne csak a kiégés felé terelje őket. A megújulás négy szinten történik: fizikai (fittség, táplálkozás, pihenés, alvás), érzelmi (pozitív beállítódás), értelmi (figyelmünk felett visszanyerni a kontrollt, egyszerre egy dologra fókuszálni) és spirituális (magasabb szintű célok). Hibás az a feltételezés, hogy az embernek úgy kellene működnie, mint egy számítógépnek – folyamatosan, hosszú időn keresztül, gyorsan, több programot futtatva párhuzamosan. Az ember ritmikus működésre van berendezkedve, lásd szívünk dobogását, izmaink megfeszülését és elernyedését, stb. Úgy hozhatjuk ki magunkból a legjobbat, ha váltakoznak az intenzív energia-leadási és a feltöltődési időszakok. Azt javasolják ügyfeleiknek, hogy intenzív másfél órás blokkokban dolgozzanak, utána tartsanak szünetet. Étkezzenek gyakrabban, kevesebbet és energiában gazdag táplálékokat fogyasztva. A folyamatos, gyakorlatilag megállás nélküli munkavégzés a tapasztalatok alapján kevésbé eredményes.

Sőt, sokan egyfelé se tudnak figyelni

Kép: http://inkjot.wordpress.com/ 

Ha 100 embert megkérdeznénk arról, hogy miként értékelné saját odafigyelési vagy hallgatási képességét, gyanítom, hogy mind a száz meglehetősen pozitív minősítést adna magának. Feltételezem, hogy abból indulnának ki, hogy van két darab fülük, ami önmagában garanciája a magas színvonalnak.

A figyelemnek, vagy az annak tűnő tevékenységeknek viszont (legalább) öt szintje van. Az első szinten vitathatatlanul egy légtérben tartózkodunk a beszélővel, de alig várjuk, hogy befejezze, de legalábbis levegőt vegyen, hogy elérkezzen a mi időnk, és mondhassunk valamit, ami a szívünket nyomja. Példa erre, amikor partnerünk ecseteli munkahelyi problémáit, mire válaszul megkérdezzük tőle, hogy jól sikerült-e az ebédre felszolgált szalontüdő maceszgombóccal. Tehát egyszerűen ignoráljuk a beszélőt.

Nem tudunk kétfelé figyelni egyszerre. A nők se.

Rögtön előrebocsátom, hogy horgolás közben lehet pletykálni, és focimeccs nézés közben is lehet az asztalra felrakott lábbal fazékból kanalazni a paprikás csirkét nokedlival. Két, valós odafigyelést igénylő tevékenységet viszont egyszerre csak nagyon gyenge színvonalon vagyunk képesek végezni.