Szörfölés a motivációs ciklus hullámain: a vezetés abszorpciós modellje

Örömömre szolgál, hogy hazai szerzőtől is olvashatunk végre egy érdekes vezetési modellről. Az OD Practitioner 43. számában (2011) jelent meg Buzády Zoltán (CEU Business School) és Achilles Georgiu (Sun Mycrosystems) cikke Riding the Waves of the Motivation Cycle – The Absorption Model of Leadership címmel. Nem vállalkozom az egész anyag bemutatására, csak néhány dolgot szeretnék kiemelni, ami tetszett.

Abszorpció alatt valami olyasmit értenek, hogy mennyire szippant be valakit a munka, és olyan input faktorokat tartalmaz, mint a motiváció, a munkához való hozzáállás, a termelékenység, az elfogadás szintje, a lojalitás, a kezdeményezőkészség, satöbbi. A modell egyik vizuális segédeszköze egy grafikon, mely nagyon hasonlít a Gartner Consulting Group úgynevezett Hype Cycle görbéjéhez, amit az új technológiák létrehozását és üzleti elfogadását írja le. Így fest a Gartner ábrája:

Együttműködők, potyautasok és büntetők

Egy masztodon, ha valaki nem tudná

Egyik barátom arról a szomorú megfigyeléséről számolt be a napokban, hogy tapasztalatai szerint az emberek többsége nem nagyon igyekszik a közösségekbe betenni, annál inkább állnak sorba a kivétnél. Vagy pontosabban tolakodnak. Tudom róla, hogy ő speciel évtizedek óta komoly energiákat fektet baráti, családi és ismerősi kapcsolatrendszerének fenntartásába.

Szabadságom során olvasgattam Christakis és Fowler: A kapcsolatok hálójában (2009) c. könyvét, melyben a következőket állítják: „…úgy tűnik, hogy azok, akik hajlamosak másoknak segíteni, kisebb valószínűséggel maradnak életben, mint akik csak önmagukkal törődnek. Formálisabban kifejezve: az együttműködők, akik hajlamosak személyes áldozatot hozni az emberek egy csoportjának segítésére, kisebb valószínűséggel lesznek túlélők, mint a potyautasok, akik nem vállalják a személyes áldozatot, de hasznot húznak a csoport tevékenységéből. Például, amikor az emberek több százezer évvel ezelőtt megtanulták a nagytestű állatok elejtésének fortélyait, ez fennmaradási előnyt adott azoknak a csoportoknak, amelyek tisztában voltak ezekkel. Ám masztodonra vadászni kockázatos dolog, tehát miért ne hagyjuk inkább, hogy ezt valaki más tegye meg?”

Van itt még egy másik fajta ember: „A potyautasok kezeléséhez egy másik típushoz tartozó személyekre is szükség van: a büntetőkre. Az emberekben mindenütt él az a vágy, hogy megerősítsék azokat a társadalmi normákat, amelyekről úgy látják, hogy sérülést szenvednek. (…) Az együttműködők azért lépnek kapcsolatba másokkal, hogy több eredményt érjenek el, míg a potyautasok azért teremtenek kapcsolatokat, hogy kihasználják a produktív egyedeket, a büntetők pedig azért, hogy megszabaduljanak a potyautasoktól.”

Vajon minden baráti, családi és munkahelyi közösségre jellemzőek ezek az embertípusok? Mi a vezető feladata? Fogadja el, hogy a társadalmi hálózatoknak ez a jellegzetessége, vagy van valamilyen teendője az egyes típusokkal kapcsolatban?

Kíváncsi lennék az olvasók véleményére! Addig is megnézem, mi a helyzet Varsóban.

Akik próbálkoznak megcáfolni Murphy törvényét

Ez egy rendhagyó, vasárnapi bejegyzés. Kezdésnek egy kis személyes, mielőtt nyaralni indulunk. Sokféle autóval jártam már az utóbbi 20 évben a Trabanttól a Saab-ig. A Trabantról annyit, hogy amikor eladtam, hozzá kellett még tenni egy kis pénzt, és tudtam venni belőle egy akkor normálisnak számító kerékpárt. A Saabról pedig megemlítem, hogy 100 ezer km után azt mondták több szervizben is, hogy valami tömítést ki kell cserélni a váltónál, ezért ki kell szedni belőle az egész motort, több százezer forint munkadíjért.

Sosem tanúsítottam márkahűséget, kivéve a legutóbbi időkben, amikor egy Toyota után egy másik Toyota is becsatlakozott a családhoz. Egyszerűen azért történt így, mert ez a jármű kivételesen egyszer sem romlott el. Az összes többiről ez nem volt elmondható. Emellett meglepően kedvező a fenntartási költsége (üzemanyag, szerviz, biztosítás, stb.). Valamint abba a korba értem, amikor már képes vagyok úgy kanyarodni, hogy ne legyen muszáj nyikorogni az abroncsoknak, és azon is túl vagyok, hogy a gépkocsit státuszszimbólumnak használjam.

Hogy miként képes a Toyota olyan autókat gyártani, amelyek nem nagyon romlanak el (vagy ha gyanús, akkor visszahívják), Jeffrey K. Liker 400 oldalban foglalja össze A Toyota módszer – 14 vállalatirányítási alapelv c. könyvében. Régóta szemezgettem vele, de azt gondoltam, hogy túlzottan termelési szakkönyv ahhoz, hogy végigrágjam rajta magam. Aztán csak nekifogtam. Nem fogom most azt a több száz oldalt összefoglalni egy blogbejegyzésben, főleg, hogy a felét már megírtam. Inkább kiemelek néhány elvet, megközelítést, ami sokaknak érdekes lehet.

A láblógatás vagy a ténykedés tesz boldoggá?

Elterjedt vélekedés, hogy igazán akkor tudunk boldogok lenni, amikor nem dolgozunk, pihengetünk a tengerparton, heverészünk az ágyon, vagy megérdemelt sörünkkel a kezünkben végre lehuppanunk az esti focimeccs elé. Olyanok is vannak, akik a mielőbbi nyugdíjba menetelre „gyúrnak”, abban a hitben, hogy onnantól majd nem kell semmit csinálni.

Legalább egy éve tervezem, hogy írok egy bejegyzést a Flow koncepcióról. Szerzője Csíkszentmihályi Mihály, Széchenyi díjas pszichológus, az MTA külső tagja, aki az USÁ-ban él és alkot. Csíkszentmihályi és csapata 25 éven keresztül kutatta, hogy mi teszi az embereket igazán boldoggá. 8000 emberrel készítettek interjút világszerte, majd pedig egy Experience Sampling Method nevezetű módszerrel negyedmillió adatot gyűjtöttek a kutatásukhoz. A metódus lényege, hogy a kísérleti személyre egy hétre felszerelnek egy elektronikus jelzőkészüléket, amit rádiójellel hoznak működésbe napi 8 alkalommal, véletlenszerűen. Amikor megszólal a szerkezet, az illető leírja, hogy éppen mit tesz, és hogyan érzi magát. Így tudtak rengeteg információt begyűjteni arról, hogy milyen tevékenységek váltanak ki boldogságot.

Biztos mindenkinek van olyan emléke saját életéből, amikor teljesen beszippantotta az, amit éppen csinált. Lehet ez egy több órás Activity játék a barátokkal, hosszú beszélgetés egy családtaggal, egy bútordarab összeszerelése az IKEÁ-ból (speciel nekem nem okoz flow élményt, hanem a falnak megyek tőle), vagy a saját munkájának valamely része. Nekem például az írás és az olvasás is ilyen.

A Wikipedián ez olvasható a koncepcióról: „Az elmélet azt a jelenséget írja le, amelynek során az ember tér és időérzékét elveszítve egy számára örömet és kihívást jelentő tevékenységbe belefeledkezik és ez számára boldogságérzést okoz. Az emberek a flow-élményt Csíkszentmihályi szerint a következőktől kísérve tapasztalják meg (nem kell az összesnek teljesülnie):

Segíthet a kuka és az iPad is: személyes hatékonyság lentről felfelé

Nem pont ebben a kombinációban segíthet :-)

Különböző irányokból közelíthetünk a személyes hatékonysághoz. Stephen Covey a „big picture”-ben hisz. Fogalmazzunk meg személyes küldetésnyilatkozatot, miután tisztáztuk alapelveinket, értékeinket és életünk személyes prioritásait. Tekintsük át a számunkra legfontosabb szerepeinket és tűzzünk ki különböző időtávú célokat minden szerepünkhöz. Heti időbeosztásunkat mindezek alapján tervezzük, mint fő iránytű és vezérelvek. Továbbá törekedjünk minél több időt olyan tevékenységekkel tölteni, ami az eddig felsoroltaknak megfelelően fontosak számunkra, de még nem sürgősek, nem igényelnek tűzoltást.

David Allen, Getting Things Done c. könyvében bár egyetért ezzel a megközelítéssel, nem tartja azt elégségesnek. Tapasztalatai szerint sokszor a fától nem látjuk az erdőt: az összkép ismerete még nem feltétlenül garancia arra a mindennapokban, hogy a sok teendőnket eredményesen és stresszmentesen tudjuk elvégezni. Szerinte a helyzet kulcsa a rendteremtésben keresendő, amit először a fejünkben érdemes elkezdeni. Méghozzá a bennünket foglalkoztató dolgok kiürítésével, papírra vetve azokat.

A szerző azt állítja, hogy azért foglalkoztat legtöbbször bennünket valami, mert még:

• „nem tisztáztad, hogy pontosan mi is az elérendő cél,
• nem döntötted el, hogy mi lesz a következő konkrét lépés az elérendő cél érdekében, és/vagy
• nem helyeztél el emlékeztetőket az eredményről és a teendőkről egy általad megbízhatónak tartott rendszerben”

Hogyan szerezhetünk magunknak tekintélyt vezetőként?

A hatalmon alapuló tekintély felett a tudásalapú társadalomban és a tudásintenzív szervezetekben egyre inkább eljárt az idő. A félelemvezérelt feladatteljesítés értelmes emberekkel, hosszú távon biztosan nem tartható fenn. Dr. Pulay Gyula Tekintély és szabadság a nevelésben és a vezetésben című könyvében öt lehetőségét említi az „alulról építkező” tekintélynek. De nézzük előbb, mit is ért tekintély alatt: „a tekintély egy embernek az a helyzete, hogy döntéseit (értékítéleteit) egy másik ember általában elfogadja anélkül, hogy azoknak a helyességéről minden esetben meg kellene őt győzni”.

Vezetői tekintélyünk egyik építőköve lehet megalapozott tudásunk. Hamar elveszíthetjük tekintélyünket, ha munkatársaink azt tapasztalják, hogy szakmailag lemaradtunk, nem vagyunk képben. Ezzel szemben tiszteletet ébreszt, ha azt tapasztalják, hogy folyamatosan fejlesztjük magunkat, tágítjuk ismereteink körét, és szakmai problémák esetén tudnak hozzánk fordulni. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenre tudnunk kell a választ, de nem árt, ha van ötletünk, hogy merre keresgéljünk.

Sőt, a szerző szerint a nem-tudás elismerése is lehet forrása a vezetői tekintélynek. Manapság sok területen előfordul, hogy a beosztottak lényegesen mélyebb szaktudással bírnak, mint vezetőjük. Érdemes ezekre a kollégákra számítani, ismereteikre építeni, tanulni tőlük.

Egy újabb kiváló diplomaosztó beszéd

Böjte Csaba és gyerekek

Ritkán van az embernek része abban, hogy igazán emlékezetes évzáró beszédet hallgathat. Nekem speciel élőben nem adatott még meg ilyen, pedig elég sok efféle alkalmon részt vettem. Ahhoz, hogy emlékezetessé váljon a beszéd, minimum arra van szükség, hogy az előadó hiteles személy legyen, akadjon mondanivalója, és az érzelmileg megérintse a hallgatóságot. Ilyen volt például Steve Jobs beszéde a Stanford Egyetemen, amiről már korábban írtam egy bejegyzést.

Apáti Béla ajánlotta figyelmembe azt a beszédet, amit Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a szovátai gyermekvédelmi központ és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője intézett a Mathias Corvinus Kollégium végzőseihez. Bár Béla tudta, hogy én magam nem kaptam vallásos nevelést, és így nem is gyakorlom azt, gondolom elég nyitottnak ismert ahhoz, hogy egy szöveget azután fogok értékelni, hogy azt elolvasom vagy meghallgatom. Ez a beszéd is megfelel a fenti kritériumoknak: hiteles ember, mondanivalóval, aki képes az érzelmekre hatni. De ennél többről is van szó. A fiatalok számára érthető, 21. századi stílusban és nyelvezettel szól a hallgatóságához, valós útravalót adva a végzősöknek.

Böjte atya (legalább) négy fontos témáról beszél, ami mindannyiunk lelke számára erőleves lehet. Először arra gondoltam, hogy nem kellene kiragadni részleteket, mert úgy jó, ahogy van, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy teszek pár kiemelést, kedvcsinálóként.