Egy újabb kiváló diplomaosztó beszéd

Böjte Csaba és gyerekek

Ritkán van az embernek része abban, hogy igazán emlékezetes évzáró beszédet hallgathat. Nekem speciel élőben nem adatott még meg ilyen, pedig elég sok efféle alkalmon részt vettem. Ahhoz, hogy emlékezetessé váljon a beszéd, minimum arra van szükség, hogy az előadó hiteles személy legyen, akadjon mondanivalója, és az érzelmileg megérintse a hallgatóságot. Ilyen volt például Steve Jobs beszéde a Stanford Egyetemen, amiről már korábban írtam egy bejegyzést.

Apáti Béla ajánlotta figyelmembe azt a beszédet, amit Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a szovátai gyermekvédelmi központ és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője intézett a Mathias Corvinus Kollégium végzőseihez. Bár Béla tudta, hogy én magam nem kaptam vallásos nevelést, és így nem is gyakorlom azt, gondolom elég nyitottnak ismert ahhoz, hogy egy szöveget azután fogok értékelni, hogy azt elolvasom vagy meghallgatom. Ez a beszéd is megfelel a fenti kritériumoknak: hiteles ember, mondanivalóval, aki képes az érzelmekre hatni. De ennél többről is van szó. A fiatalok számára érthető, 21. századi stílusban és nyelvezettel szól a hallgatóságához, valós útravalót adva a végzősöknek.

Böjte atya (legalább) négy fontos témáról beszél, ami mindannyiunk lelke számára erőleves lehet. Először arra gondoltam, hogy nem kellene kiragadni részleteket, mert úgy jó, ahogy van, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy teszek pár kiemelést, kedvcsinálóként.

Először is, feladataink vannak az életben. Így érdemes tekinteni azokra a tennivalókra és problémákra, amivel az élet bennünket szembesít. Azt mondja: „Mindenki előtt feladat van. A feladat jó, Isten ajándéka. Feladat által önmagadat valósítod meg.” „És azt látom, hogy az emberiség nagyjai, népünk nagyjai valahogy hasonlóképpen álltak a feladatokhoz. Mertek. Bíztak a Jóistenben. Hittek önmagukban és nekimentek a feladatnak.” „Nem nyafog, nem hisztizik, nem keresi azt, hogy miért nem lehet ezt megvalósítani, elérni, bátran szembe megy…”

A feladatok abszolválásához szükséges a megfelelő önbizalom. Ezzel kapcsolatban így bátorít: „Isten nem puliszkát teremtett, minden egyes ember Isten csodája, remekműve. Selejtet nem teremt, te sem vagy az. Nem hiszem, hogy Isten valamit kispórolt volna bárkiből, mindenkibe apait-anyait belehelyezett. Merj hinni, bízni erővel, szeretette, jósággal és bölcsességgel. Mindazt, amit Isten a tarisznyádba belerakott, használd fel és indulj el.”

Persze az út göröngyös. Nem árt némi kitartás: „Azt gondolom, hogy nem szabad feladnunk soha. A gyerekeknek, az árva gyerekeknek mindig azt szoktam mondogatni: lehet, hogy lőttek már néhány gólt neked, de ne add fel! Bízzál, menj neki! Menj szembe a feladattal, meg tudod te ezt oldani!”

És aztán jöhetnek komolyabb problémák, kudarcok, kátyúk. Erre egy jó kis mai metafora: „És az ember téved, az ember megbotlik, elesik. Errefelé jövet olyan jó volt, hogy a GPS mondta: menjek jobbra, aztán mentem balra, és nem azzal kezdte a kis elektromos kütyü, hogy jaj, Csaba testvér, milyen ló vagy, nem megmondtam, merre menj, és ha nem figyelsz, akkor befejezem a veled való együttműködést. Nem, azt mondta: újratervezés.”

„Engem nem küld padlóra…az elkeseredettség, a kishitűség, a reménytelenség.” – teszi hozzá. Amikor a gyermekvédelmi központnak kiválasztott faház leégett, nem adta fel. „Ez már hat éve volt, és azóta nemcsak újraépült ez a ház, hanem most 130 gyerek él benne, és sokkal, de sokkal szebb, egészségesebb, tisztább és nagyobb lett, mint ahogy azt én az elején gondoltam.”

Talán nem csak a végzősöknek hasznosak ezek a gondolatok, hanem mindnyájunknak, akármilyen is a világnézetünk, vallásunk. Érdemes feladatként tekinteni az életeseményekre, önbizalmat nyerni, kitartóan küzdeni, és ha úgy adódik, alkalmanként újratervezni. Javaslom eredetiben meghallgatni a fenti linken (az írott változat alatt). Ez a bejegyzés csak ízelítő akart lenni.