2013. augusztus 26., hétfő

Kell-e az embernek két hónapos nyári vakáció?


Csak hogy ne kelljen senkinek végigolvasni az egész bejegyzést és lerágni a körmét: kell. Legutóbb huszonvalahány éve, középiskolában emlékszem ilyen nyári szünetre, mert a főiskolás időszaktól kezdve mindig dolgoztam nyáron. Ebben az évben nagyon tudatosan készültem rá, hogy azt fogom csinálni, mint régen, kisdiákként. Semmit nem teszek, ami munkajellegű. Nem töröm a fejem a feladataimon, nem olvasok szakirodalmat, és nem is írok. Lehet ezért irigyelni, de az érem másik oldalán az a tény található, hogy fizetést se kapok a lebzselésért.

Ahogy közeledett az augusztus vége, sokat gondolkodtam rajta, hogy ugyan milyen tanulságaim voltak a nyári szünidőben. Mik azok a dolgok, amikre csak így nyílt lehetőségem, hogy két hónapig bezártam a boltot. Igazából arra jutottam, hogy végül is semmi extra. Ugyanezeket lehetett volna végezni hétvégéken vagy kéthetes szabadságon is. A különbség, hogy nem ennyit és nem ilyen kényelmesen.


Lehetett sokat pancsolni és biciklizni a gyerekekkel. Rendszeresen el tudtuk hívni a saját magunk és a gyerekeink barátait hozzánk vendégségbe, vacsorára. Elmentünk a barátainkhoz, amikor invitáltak bennünket, akár egy estére, akár több napra. Hosszabb időt tölthettünk a gyerekekkel a nagyszülőknél, nem csak a szokásos hétvégéket. Behabzsoltam vagy tizenöt könyvet, főleg szépirodalmat. Én, aki már csak azért se olvasott el általános és középiskolában talán egyetlen kötelező olvasmányt sem (mivelhogy kötelező volt), egy-egy könyv erejéig mintát vettem olyan szerzők munkáiból, mint Dosztojevszkij, Stendhal, Voltaire, Umberto Eco, Hemingway, Thomas Mann, Móricz, Kosztolányi, Szabó Magda, Szerb Antal, Márai, vagy a velem nagyjából egyidős kiváló író, Dragomán György (köszönöm a javaslatokat Kamrás Orsolyának és Apáti Bélának). A többségük tetszett is.

Két hónap tényleg elég arra, hogy kipihenjen az ember egy intenzív félévet. A ritmikusság és a változatosság emberi szükséglet, természetünkből fakad. Az izmok megfeszülnek és elernyednek, valahogy így működik a szívünk, és így veszünk levegőt is. Eszünk egy kis sósat, arra megszomjazunk vagy édeset kívánunk, majd ismét a sós ízre támad kedvünk. El akarunk utazni, hogy kiszakadjunk a mindennapokból, ahonnan aztán jól esik visszatérni az otthon kényelmébe és kiszámíthatóságába. A munka pörgéséből vágyunk némi semmittevésre, nyaralásra, barátokra, kikapcsolódásra. Aztán ha kellő időt töltünk ilyenekkel, megint feltámad a tettvágy bennünk, valami értelmeset akarunk ismét csinálni, alkotni.

Gondolom most azokban, akik a versenyszférában alkalmazottként dolgoznak, felmerül, hogy számukra ez nem lehetséges. Valóban, 20-25 nap szabadságból erre nem telik. Vállalkozóként viszont saját döntésünk. Van olyan barátom, aki - ha nehezen is - rászánta magát, hogy a cégében takarékra veszi magát nyáron. Ha muszáj, hetente vagy kéthetente egy-egy napot bemegy az irodába, de a munkatársak már tudják vinni a mindennapi ügymenetet. Életminősége jelentősen javult, az üzleti teljesítmény pedig láthatóan nem sínyli meg távolmaradását. A szabadúszók helyett viszont nem termel senki, el kell fogadni a bevételkiesést, ha valaki a nyári vakáció mellett teszi le a voksát. Kiégés ellen viszont kiváló megelőző gyógymód. Nem kérdés, hogy jövőre is így kell szervezni az évet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése