Letölthető új e-könyvem: Az emberi lények tanítása

“Nemrég belenéztem a tükörbe, és bevallottam magamnak, hogy tulajdonképpen tanár bácsi vagyok, mert hát az idők során bácsi is lettem, és annak ellenére, hogy két évtizede vállalkozóként is működöm, az csak egy mellékszál. Így aztán merészelhetek a tanításról is könyvet írni. Két és fél évig törtem rajta a fejem, hogy miként kéne ezt a témát megfogni. Semmiképp nem akartam észt osztani a közoktatás számára, mivel sose dolgoztam benne. Mégis azt éreztem, hogy a gyerekek és a felnőttek tanítása sokkal fontosabb dolog annál, mint hogy nagy volumenben, hosszú távon, középszarul csináljuk, tisztelet a kevés kivételnek.”

Hogyan vesztettem el a MOOC-szüzességemet?

Bár már több mint 12 éve biztosítanak nagy nevű külföldi egyetemek nyitott, ingyenes, vagy nagyon kedvező árú online kurzusokat, a formális oktatással szembeni averzióm mindeddig nem vitt rá, hogy bármelyikre is beiratkozzak. Pedig azért elég vonzó, hogy igazán nagy spílerek képzéseit lehet elvégezni, olyanokét, akiknek az ember a könyveit olvassa, olyan intézményekben, amelyekbe sosem fogok járni. Így aztán, csak most jutottam oda, hogy kipróbáljak egy MOOC kurzust (Massive Open Online Course), amire három dolog késztetett. Egyrészt maga a témakör: “A tanulás tanulása”, mivel felettébb érdekelt a téma. Másrészt, kíváncsi voltam, milyen manapság egy korszerű, profi e-learning kurzus. Harmadrészt meg akartam bizonyosodni arról, hogy az általunk favorizált mobil tanulással helytállóan vetjük össze az e-learninget, mint alternatív digitális képzési formátumot. Három területen szerzett tapasztalataimat foglalom össze az alábbiakban a McMaster University és a University of California, San Diego közös, Learning How to Learn kurzusával kapcsolatban, ami a Coursera legnépszerűbb képzéseinek egyike. Szerzői és oktatói Barbara Oakley, mérnöki tudományok professzora és tanulási szakértő, valamint Terrence Sejnowski idegtudós, neurobiológus professzor.

Nem menekülhetsz el az életfeladatod elől

Olyan jó lenne úgy kezdeni, hogy világ életemben tanár szerettem volna lenni. De eszemben se volt, több okból. Először is, az iskolában végigunatkozott tizenöt év során tanáraim 95%-ától egyáltalán nem vágytam tanulni, így ez a pálya végképp nem vonzott. Másrészt szüleim, akik elkötelezett, szigorú, de mégis kedvelt közép- és főiskolai tanárok voltak, egyetlen szakmától intettek óva, a sajátjuktól. Harmadrészt, nem szerettem volna én is úgy élni, hogy számolgatni kelljen a mindennapi kiadásokat, vagy hogy tizenöt évente vehessek egy új autót, karrierem során mindösszesen kettőt. Végül mégis tanárképzőt végeztem (egy kivételesen inspiráló angol nyelvtanár, Bóta Sándor hatására), tanításmódszertani témában írtam a szakdolgozatomat, és huszonöt éve gyakorlatilag folyamatosan része az életemnek, hogy tanítok valahogy valakinek valamit.

Tényleg ezeket érdemes értékelni egy képzésnél? A lótúrót.

Természetes szándék, hogy a megrendelők szeretnének arról megbizonyosodni, hogy értelmesen költik el a pénzüket képzési programokra, de egyáltalán nem egyszerű dolog egy képzés minőségét mérni, monitorozni. Különösen akkor, ha az adott program “puha” képességeket igyekszik fejleszteni, viselkedésváltozást próbál elérni a résztvevőknél. Viszonylag kézenfekvőnek tűnő megoldás, amit széles körben alkalmaznak is, hogy kérdőív segítségével gyűjtenek visszajelzéseket a kollégáktól az egyes képzési alkalmak után. Ennek azonban nem sok teteje van, illetve nem azt fogják mérni, ami igazán számít, vagyis hogy lett-e bármi hatása a beavatkozásnak. Pont ezért nem használunk mi happy sheet-et, leszámítva azokat az eseteket, amikor tőlünk függetlenül történik, mivel az ügyfél a saját folyamatai miatt lebeszélhetetlen róla. Szóval miket nem kéne szerintem kérdezni?

Miért nem elégséges, ha csak elugatod?

Tökönszúrós élményben volt részem a közelmúltban, mikor is két teljes óráig tartott, hogy egy frissen kezdett banki munkatárs nyisson nekem egy lakossági számlát az egyik neves pénzintézet fiókjában. Ráadásul már technikai ügyfélként léteztem a rendszerben, hiszen több mint egy évtizede náluk vezetem a céges számlámat. A fiatalember szegény kábé úgy kattintgatott a számlavezető rendszer erdejében, mint ahogy Jancsi és Juliska kolbászolt a fák között, kézen fogva és megszeppenve. Öt percenként kért egy másodperc türelmet, amíg elment különféle munkatársaihoz tájékozódni. Volt egy szeniorabbnak tűnő kolléganő, aki néha odaszagolt, két méter magasból, bicskanyitogató, nyegle intonációval “támogatta” őt, egyszer sem elmulasztva pikírt módon megjegyezni: “ahogy azt az orientáción tanultad”. Ez nem csökkentette a legény görcsölését. Úgy kevergette a tizenötféle dokumentumot, mintha kártya lett volna, és előre sírtam magamban, hogy ezt előbb-utóbb szét kell majd szortírozni, és a felek által aláírni, végül pedig lesz amit mindenki kap, lesz ami a banknak kell, és olyan is, amit csak én kapok, és ezt nem kéne elhibázni. Ugyanis nem kívántam újból jönni.

Kellenek-e tanárok és trénerek a jövőben a tanuláshoz?

A napokban itt járt Magyarországon a Budapest School meghívására Sugata Mitra, a világhírű oktatáskutató, a Newcastle Egyetem professzora. Abban viszonylag nagy az egyetértés a tanításról az átlagosnál néhány fokkal mélyebben gondolkodók körében, hogy a mai világban tényekkel és adatokkal tömni a gyerekek vagy a felnőttek fejét, majd pedig a rövid távú memóriájukat tesztelni feleltetéssel vagy vizsgákkal, bármennyire is elterjedt és bevésődött gyakorlat, ezer sebből vérzik. A sok adatot és tényt képtelenség megjegyezni hosszabb távon, és értelme sincs, hiszen a technológia, és általa a gyorsan elérhető információ a zsebünkben van. A klasszikus számonkérés stressze szépen letiltatja az amygdalánkkal a többi agyterület hatékony működését. Továbbá manapság nem egy statikus tudás visszaidézésére van szükségünk az életben, hanem épp hogy a folyamatos tanulási és problémamegoldó képességünkre, arra, hogy idegen és új helyzetekben feltaláljuk magunkat, tudjuk, hogy miként állhatunk egyáltalán neki, merre keresgéljünk, ki tudhat segíteni. Nem reális, hogy az életben a feladatokat kútfőből kell megoldanunk, hiszen rengeteg eszköz és információ a rendelkezésre áll, szemben a vizsgák gyakorlatával, ahogy minden segítséget el kell pakolni, vagy be se lehet vinni. A professzor látogatása alkalmával szervezett interjúban a következőképpen fogalmaz: “előbb-utóbb a kooperatív, eszközhasználattal történő problémamegoldás lesz a tanulás alapja, a jó eredményekhez, a sikerélményekhez, az életben való boldoguláshoz ugyanis erre van szükségünk, nem tankönyvekre meg rengeteg haszontalan információ bebiflázására”. A munka világában egyébként már ma is pont ez történik felnőttkorban. Nem az a kérdés, hogy megvan-e a fejedben, esetleg valaki megsúgta-e neked, vagy hogy honnan puskázod a megoldást, a lényeg, hogy megszülessen.

Mi (lenne) a dolga annak, aki manapság másokat tanít?

Forrás: Wikipedia

Az alábbi okfejtésben “tanuló” alatt gyerek és felnőtt földlakókat egyaránt értek, a “tanító” kategóriába pedig mindenki beletartozik, aki mások fejlesztésén ügyködik: tanár, oktató, tréner, sőt akár vezető, akinek ilyen felelőssége adódik.

Régen a tanító ember fejében raktározódott a tudomány, feladata pedig az volt, hogy az okosságot átplántálja a hallgatók fejébe. Később már könyvekből is elolvasható volt sok információ, feltéve, hogy hozzá tudott férni a tanulni szándékozó személy, és volt türelme kihámozni a számára értékes részleteket. Manapság az információk elképesztő hányada néhány kattintásra van tőlünk, kényelmesen és ingyen (vagy relatíve olcsón) beszerezhető. A gyerekek és a felnőttek képzésének világa mintha nem nagyon venne tudomást erről a változásról.

Mi veszi rá az embert a tanulásra? - Három fő motívum

Mind az iskola, mind a munka világában rendszeresen felmerül a kérdés, hogy miként lehetne rávenni a földlakókat a tanulásra. Arra már számos opciót ismerünk, hogy miként tudjuk ezt megtenni alacsony hatásokkal: tölcsérrel betöltéssel, kényszerítéssel, érdemjegyekkel vagy egyéb juttatásokkal külsőleg motiválva, irdatlanul unalmas és egyirányú frontális előadásokkal, otthoni bemagoltatásokkal, az életkornak/szükségleteknek nem megfelelő de legalább elavult tananyagokkal és módszertannal, az adott időszakban az egyén számára irreleváns vagy nem használható tartalmakkal, stb.

Ezzel szemben azt is megfigyelhetjük, hogy az ember vagy az embergyerek bámulatos sebességgel is tud tanulni, és elképesztő tudásra vagy ügyességre tud szert tenni. Mik azok a motívumok, amelyek ezt a másfajta minőségű tanulást eredményezik?

Új bizonyíték online versus tantermi tanulás ügyben

Talán már több olvasó találkozott az utóbbi pár évben indult nyitott online kurzusok valamelyikével (Massive Open Online Courses). Számos nagy nevű egyetem (Stanford, MIT, Harvard), illetve kifejezetten e célból létrejött szolgáltató (Khan Academy, Coursera) ugyanis ingyenesen elérhető kurzusokat biztosít minden érdeklődő számára. A finanszírozásban olyan nagy alapítványok is szerepet játszanak, mint Bill Gates és feleségéé. Kivételes lehetőség, hogy ad absurdum Tápióbicskéről nemzetközi nagyágyúk által készített képzéseken vehetünk részt. Egy kollégám például épp az idén végzett el egy viselkedési közgazdaságtan kurzust Dan Ariely-nél, aki a téma talán első számú guruja a világban.

De felmerül a szokásos kérdés, hogy vajon lehet-e a tanár/oktató személyes jelenléte nélkül, kizárólag online platformon olyan hatékonyan tanulni, mint tantermi keretek között. Mondjuk ez a kérdés már azt feltételezi önmagában, hogy a tantermi képzések hatékonyak. No, ez már itt rögtön megkapta a halálos szúrását. Az oktató által személyesen vezetett képzések is akkor tudnak csak eredményesek lenni, ha a tanár rengeteg energiát fektetett előzőleg abba például, hogy:

Mások tanításának lehetősége elősegíti a személyes fejlődést

A Tudatos Vezetés blog egyik első bejegyzése közel négy évvel ezelőtt arról szólt, hogy a tanítás a tanulás egyik legjobb eszköze. Ahhoz ugyanis, hogy valakinek tudást adhassunk át, kénytelenek vagyunk alaposan megérteni és átgondolni a kérdéses ismereteket. Sőt, jó esetben azt is ki kell találnunk, hogy miként fogjuk a másik emberrel megértetni a mondandónkat vagy gyakoroltatni a fejlesztendő készségeket. Olyan mélyen foglalkozunk tehát az adott témával, hogy közben magunk is jelentős előrelépéseket tudunk tenni benne.

Pusztai kolléga küldött át egy cikket egy Washington D.C.-beli kezdeményezésről. Mark Hecker olyan iskolában tanít, ahol a fiatalkorúak börtönéből frissen szabadult, tanulásra kevéssé motivált delikvenseket igyekeznek rábírni, hogy utólérjék társaikat a tanulásban. A környéken a gyerekek 85%-a elmarad kortársaitól olvasási készségeik terén, így azt találta ki, hogy a tinédzser tanítványai közül toboroz önként jelentkezőket, akik kisiskolásokat korrepetálgatnak olvasásból és írásból. Az alsó tagozatosokkal így többet foglalkoznak, mint amennyi figyelmet egyébként kapnának, a tizenéveseket pedig tanítási felelősséggel ruházzák fel. Az önkéntesek örülnek a bizalomnak, sikerélményük van, és közben maguk is javulnak az írás-olvasás terén. Persze vannak kétkedők, akik felvonják a szemöldöküket, hogy miért pont ezek a "kis gazemberek" akarnak tanítani, de a tapasztalatok alapján mindenki csak nyer ezzel a programmal.