Az önuralom jelentősége, és néhány támogató stratégia

Valószínűleg mindnyájunknak vannak olyan dolgaink, amikről tudjuk, hogy csinálnunk kéne, de nem tesszük, illetve nem kéne csinálnunk, mégis úgy cselekszünk. Mindaddig, amíg ezekből nem tudunk automatikusan működő szokásokat faragni, meglehetősen nagy önuralom/önkontroll/akaraterő szükséges hozzájuk. Illetve lenne szükséges, ha erőt vennénk magunkon. Csak hát a vágyak, az érzések, a sóvárgás, vagy épp a lustaság lavinája olyan intenzitással tör ránk, amivel a prefrontális lebenykénk racionalitása műanyag hólapátjával esélytelenül próbál megküzdeni. Akaraterőnk napi rendelkezésre álló mennyisége ráadásul, ugyanúgy mint a fizikai és szellemi energiánk, véges, így aztán a napon belül előrehaladva egyre kisebb a valószínűsége az önkontroll gyakorlásának, különösen ha sokan szívták aznap a vérünket.

Állítólag az önuralommal foglalkozó kutatók rendre eljutnak Odüsszeusz esetéhez a szirénekkel, akiknek az éneke annyira csábító, hogy a hajósok nem tudnak neki ellenállni, pedig köztudott, hogy a szigetükhöz közel merészkedők mind hajótörést szenvednek. Odüsszeusz szeretné hallani az éneket, azonban nem kíván kinyiffanni. Tanácsot kér hát, és két stratégiát implementál. Egyrészt a matrózok fülét viasszal dugaszolja be, hogy ne hallják az éneket, ezáltal ne hathasson rájuk. Őt magát pedig kikötözik az árbochoz, hogy élvezhesse a muzsikát, de ne álljon módjában cselekedni.

A híres pillecukor kísérletek utánkövetéses vizsgálata során kiderült, hogy azok a 4-5 évesek, akik képesek voltak vágyaik kielégítését késleltetni a több jutalom érdekében, a későbbiekben számos tekintetben kívánatosabb pályát futottak be (pl.: iskolai teljesítmény, összeütközés a törvénnyel, stb.), mint a kisebb önkontrollal bíró társaik. Akaraterő és önkontroll kell ahhoz, hogy végigküzdjünk egy iskolát, levizsgázzunk valamiből, évekig kitartsunk egy munkahelyen és tényleg megtanuljuk a szakmánkat, legyen türelmünk kivárni a becsülettel végzett erőfeszítéseink jutalmát, dobogóra állhassunk akármilyen versenyben, ne zabáljuk magunkat elefánttá, sikerüljön tartani az erőnlétünket, vagy haladjunk a korral a saját szakterületünkön. Nyilván ezekből lesznek eredmények és elégedettség hosszabb távon, nem abból, ami tizennyolc évesen még vagánynak néz ki, hogy például nappal pizzafutárkodunk, este meg a haverokkal elszívjuk, amit kerestünk.

Visszatérve a szirénekre, nem mindegy, hogy nehezített pályán próbálunk eredményesek lenni, például mocsárban focizva, vagy Odüsszeuszhoz hasonlóan megkíséreljük egy kicsit csökkenteni a kísértést vagy korlátozni a cselekvési opcióinkat, amikor előre bejósolható módon megbotlanánk. Gondolom te is mondtad már, vagy hallottad másokat mondani egy baráti vendégség során, hogy “Vidd már innen ezt a ropit/mogyorót, bazmeg!” Könnyebb nem felfalni az egész tálat, ha nincs ott. De ugyanez igaz arra is, hogy ha nem veszünk csokit vagy jégkrémet, akkor nem azt fogjuk kienni a hűtőből. Lényegesen kisebb eséllyel battyogunk el érte a boltba, ha nem esik kézre. Ha nem akarunk hetente háromszor berúgni, akkor lehet, hogy kerülnünk kell bizonyos cimborákkal a találkozást. Ha nincs tévé előfizetésünk vagy készülékünk, akkor nem fogunk sok időt elherdálni előtte. Ha időben akarunk hazamenni a munkából, nem kezdünk bele a nap végén egy olyan feladatba, ami teljesen beszippant bennünket. Órákon át lehetne sorolni azokat az óvintézkedéseket, amelyek süketté tesznek bennünket a szirének énekére.

Odüsszeusz szó szerint köteleződött el, illetve hozzá az árbochoz. Mi pedig átvitt értelemben tudjuk ezt megtenni, amikor is kész helyzet elé állítjuk magunkat, és korlátozzuk, akár egyetlen opcióra, a cselekvési lehetőségünket. Amikor nehezen vagy lassan haladunk egy feladattal, érdemes elköteleződni számunkra fontos emberek felé, hogy mikor fogjuk nekik prezentálni az eredményt. Még jobb, ha egy kőbe vésett időpontú eseményen mutatjuk be, mert az tuti nem halasztható el. Lehet, hogy hülyén hangzik, de ha a régóta halogatott karrierváltást úgy kezdjük, hogy felmondunk, akkor kényszerpályára kerülünk az új munka megtalálásában. A szakirodalomban még olyan stratégiáról is lehet olvasni, hogy egy nagyobb pénzösszeget letétbe helyezünk egy szőrös szívű barátunknál, aki a vállalás nem teljesülése esetén a lóvét visszaszolgáltatás helyett az előre meghatározott célra fordítja. Mivel a viselkedési közgazdaságtan tudománya szerint embereknek kábé kétszer annyira fáj ugyanannyi összeg elvesztése, mint amennyire elégedettséget okoz annak megnyerése, satuba beszorított tökünk motiválóan fog hatni. De nem feltétlenül van szükség ilyen drasztikus módszerekre, elég, ha egyirányú utcába állítjuk az adott témában az életünk kombájnját.

Egyébként vannak más stratégiák is, amelyek segíthetnek, például ha összeállunk egy társsal, akinek ugyanaz a célja. Jelentősen csökkenti a valószínűségét, hogy pont egyszerre akarjuk elkummantani a dolgunkat. Vagy ott vannak a pénzügyi elköteleződések, mint a bérletek vagy a tandíjak, megint csak a veszteségkerülésre építve, bár ott meg kell jegyezni, hogy a kifizetés időpontjától messzebb haladva a kutatások alapján sajnos diszkontálódik a bűntudat és a belső kényszer. De akár olyan, faék egyszerűségű módszerek is segíthetnek, hogy beírod az adott tevékenységet a naptáradba (akár rendszeres bejegyzésként, amennyiben olyan természetű), vagy ha másokkal kapcsolatos a tennivaló (mint mondjuk egy negyedéves teljesítménymegbeszélés, amit hajlamos vagy elhanyagolni), jó előre küldeni nekik meghívót. A hónapokkal korábban megvásárolt repülő-, koncert- vagy színházjegyek is azt szolgálják, hogy végül eljuss feltöltődni/kulturálódni, amit elvileg szeretnél, de gyakorlatilag mégse szokott összejönni.

Ha tehát szeretnél változtatni valamin, de nem érzel magadban elég akaraterőt hozzá, vagy korábban nem jártál vele sikerrel, átgondolhatod, milyen eszközökkel csökkenthetnéd a kísértést, hogyan navigálhatnád magad kényszerhelyzetbe, miként vagy ki felé köteleződhetnél el erőteljesebben, és ki lehetne tettestársad a témában.