Ha távolra nézel, kevésbé remeg a lábad

Időről időre sikerül belefutnom olyan saját élményű helyzetekbe, amelyekben meglátom a metaforát, a teljesen más szituációkkal kapcsolatos hasonlóságot. Így történt most is. Még tavaly nyáron gyorsultak rá a családtagjaim a SUP nevezetű vízi alkalmatosságra, amelyről korábban én azt se tudtam, hogy létezik. Durván egy szörfdeszka-szerű, de annál stabilabb cucc, amin elvileg állva kell evezni, de persze akinek úgy tetszik, törökülésben vagy akár kézenállásban is közlekedhet vele, feltéve ha  a szabadon maradó két (három) végtagjával megtanulja kezelni az evezőt. Kipróbálta egy párszor a család, természetesen elsőre nagyszerűen megálltak rajta, és tették a dolgukat előírás szerint (oké, kevesebbet nyomnak a mérlegen, mint én, és lentebb van a súlypontjuk is). Mivel nagy volt a lelkesedés, az idei szezonra beszereztünk egyet.

Aki közelebbről ismer, tudja, hogy nem vagyok valami nagy mozgáskultúrával bíró egyén, és a rendszeres sportolást is elsősorban egészségügyi célból végzem. Nem nagyon szoktam új mozgásformákat kipróbálni, mert többnyire kudarcot vallok velük. Nincs annyi motivációm és türelmem, hogy a kezdeti bénázási időszakot átvészeljem, főleg, ha a testi épségemre veszélyesnek érzem a dolgot. Még friss az élményem, amikor idén télen ráálltam 45 évesen először a sílécre, melynél nem az volt a gond, hogy elterültem, hanem az, hogy onnan nem bírtam felállni. Na szóval hamar meguntam a hátára fordított bogár létet, és inkább hagytam a fenébe a síelést (ellentétben a családtagjaimmal, akik tanulási görbéje meredeken ívelt felfelé). Gondoltam viszont, hogy a SUP nem baszik ki velem, a legrosszabb, ami történhet, az az, hogy beleborulok a vízbe, és újra felmászok rá. És akkor itt indul a történet, ami sokféle más, újonnan indult projektre, kezdeményezésre, termékfejlesztésre, vállalkozásra is áthallásokkal bír:

Nem kell rögtön a tökélyre gyúrni, elég, ha elindulsz akárhogy

A forgalmazó bácsi, aki vén édesvízi medvének nézett ki, azt tanácsolta, hogy az ügyeskék nyomják csak nyugodtan rögtön állva, de nekem először érdemes menni ülve vagy térden, amíg megszokom ezt a billegő létezést. Ráérek később próbálkozni az állással. És persze nyugodtan könnyíthetem a dolgomat: akkor álljak fel, amikor simább a víz, illetve a sodrással megegyező irányban. Amúgy, mivel nagyobb erőt lehet kifejteni a vízhez közelebb, alapozásnak is nagyszerű így kezdeni. Itt már derengett, hogy nem csak a SUP-olásra lehetnek érvényesek ezek az okosságok. A lényeg, hogy vágjunk bele, de oda tegyük a lécet, ahol van esélyünk átugrani.

Ha távolra nézel, kevésbé remeg a lábad

El kellett jönni az igazság pillanatának: vajon fel bírok-e rajta állni. Ránézésre semmi különös nincs ebben, főleg, amikor másokat nézel. Ha viszont olyan, kevéssé kifinomult az egyensúlyérzéked, mint nekem, teljesen bizonytalanul próbálsz megállni a lábadon, remeg mindkettő, mint a kocsonya. Azt tanácsolták viszont, hogy ne az orrom előtti dolgokat nézzem, hanem a horizontot, vagy messze távolban egy célpontot, ami felé menni szándékozok. És láss csodát, a remegés alábbhagyott! Ha sikerül a fókuszt a közvetlen nehézségekről a jövőképre áttolni, a napi dolgunkat pedig szorgalmasan tenni, a bizonytalanságérzetünk csökken. Ösztöneim azonban pont az ellenkezőjére késztetnek, így tudatosan kell magamnak mondani, hogy a távoli célirányt kell néznem.

Nem kell beszarni, ha meginogsz

Elég egy kis hullám, mindjárt úgy érzi az ember, hogy rögvest beborul. Ilyenkor kétféle reakciót figyeltem meg magamon, az egyik hasznosabb, a másik kevésbé. Ha a megingástól megijedek, akkor jó eséllyel bele is vágódok a vízbe. Ha viszont a tevékenység természetes velejárójaként értékelem, és nem szarok be, jellemzően rajtamaradok a deszkán. Hajlamosak vagyunk túlértékelni egy-egy megingás hatását, és ezzel jól fel is erősítjük azt. Sokkal előnyösebb, ha meggyőzzük magunkat, hogy “nincs itt semmi látnivaló, kérem”, és toljuk tovább.

Fikázás után vissza lehet mászni

Több helyzetben is esélyes a fikázás. Egyrészt azokban a pillanatokban, amikor mégiscsak az orrunk elé fókuszálunk és a bizonytalanságaink és kérdőjeleink kerülnek előtérbe, másrészt olyankor, amikor azt gondoljuk, hogy ez már milyen faszán megy nekünk és mekkora királyok vagyunk. Ilyenkor jön fentről az előre-hátra lengő gigantikus mutatóujj, hogy “Heló!”. Semmi gond, ha nincs csonttörés vagy agyrázkódás, ami itt a vízi közegben azért elég valószínűtlen kimenetel, nyugodtan visszamászhatunk és kezdhetjük elölről.

Sok csinálástól egyre jobb lesz

Bár még igazán sokat nem gyakoroltam, már most érzem, hogy egyre jobban megy, fokozatosan csökken a bénázás mértéke. Minden nap, minden hét jelentős előrelépést tartogat magában, ha gyakorolunk. Nem beszélve a hónapokról és az évekről. Lesznek visszaesések, csalódások, de minél többet nyomatod, annál jobban rááll a szervezeted a dologra. Mindegy, hogy fizikai vagy szellemi aktivitásról beszélünk. Persze azoknak áll a zászló, akik hajlandók időt és energiát befektetni. 

Bármiben nemigen leszel nagy spíler

Amihez nincs sok affinitása az embernek, amiben nincsenek jó adottságai, abban nem fog kiemelkedő teljesítményt nyújtani, még akkor se, ha szorgalmasan nyomatgatja. Biztos lehet kivételt találni, mint ahogy mindenre, de nem jellemző. Én speciel sose fogom utólérni a kilencéves fiamat a mozgásos tevékenységekben, legfeljebb olyan területeken, ahol a testsúlykülönbségből fakadó fizikai erő differencia a mérvadó. Az állva evezés komfortosságával kapcsolatban sem prognosztizálom, hogy valaha túlszárnyalom. De nem is igen vannak ilyen ambícióim.

Ma se írtam semmi újdonságot, igazából nem is nagyon tudnék, nem véletlenül mondják, hogy nincs új a nap alatt. Szerintem nem arra van szüksége az emberek többségének, hogy olyan dolgokat halljon, amiről még azelőtt sose, hanem arra, hogy erőt kapjon gyakorlatba ültetni mindazt, amit már tud. Kaptam pár napja egy bókot az egyik újdonsült ismerősömtől, aki most találkozott először a blogommal, és a legutóbbi cikkemet olvasta el. Ő maga is blogol, és azt állapította meg, hogy egy sokszorosan lerágott csontról írtam úgy, hogy meglepetésére talált benne értéket. Köszöntem a kedves szavakat, és végül nem fejtettem ki bővebben, miért nem foglalkoztat, hogy újdonságokkal rukkoljak elő. Amíg az emberek többsége a hót egyszerű és közismert dolgokat sem csinálja a saját eredményessége, hatékonysága vagy jólléte érdekében, addig inkább az a dolga az írástudóknak, hogy keressék a módját a meglévő és elérhető tudás termőre fordításának. Hátha valakit épp az én SUP-os történetem vesz rá arra, hogy az elképzeléseit nekiálljon megvalósítani és kitartóan gyurmázni, még ha sok is benne a bizonytalanság.