A tehetség és a tudatos gyakorlás összebékítése

Múlt heti írásom, amit a saját gitáros “pályafutásom” és egy Geoff Colvin könyv ihletett, elég sok ismerősömet késztette hozzászólásra a fészbukkon. Ebből is látszik, milyen erőteljes meggyőződésekkel rendelkeznek az emberek abban a tekintetben, hogy a kiemelkedő teljesítmény mennyire köszönhető a tehetségnek, a befektetett óráknak, vagy éppen a kegyetlen ismétlésszámú szisztematikus, tervezett gyakorlásnak. Csak úgy, mint rengeteg egyéb, emberekkel kapcsolatos feladványnak, ennek sincs egyszerű, bináris, általános érvényű válasza. Ha tényleg meg szeretnénk érteni a kérdést, kénytelenek leszünk elfogadni, hogy az igazság sok elemből tevődik össze, és a különféle adatgyűjtések, kutatások akár ellentmondónak tűnő megállapításokat is eredményezhetnek. Ezek azonban nem feltétlenül ütik ki egymást, inkább ugyanannak a képnek a részletei, más-más nézőpontból. Attól, hogy felülnézetből a templomnak csak a tetői érzékelhetők, még nem következik, hogy oldalról se látható a tornya. Ebben a bejegyzésben nem kívánok átfogó, mindenre kitérő képet festeni a témáról, nem is lennék rá képes. Inkább arra gondoltam, hogy megosztom, hol tartok most a gondolkodásban az utóbbi években begyűjtött számos input alapján, és miként férnek meg egymás mellett, legalábbis a saját fejemben, a többféle perspektívából levont konklúziók.

Úgy tűnik, sok forrásból megvizsgálva a kérdést, hogy kiemelkedő teljesítmény nemigen érhető el masszív (jellemzően szisztematikus, tervezett, nagy ismétlésszámú) gyakorlás és tapasztalatszerzés nélkül. Tehát ha ilyet nem invesztált az ember az adott témába, akkor elég valószínűtlen a profivá válás. Egyúttal azt is nehéz vitatni, hogy az emberek egyes területeken egyszerűen ügyesebbek, talpraesettebbek mint mások, akik pedig egyéb dolgokban mondhatják el ugyanezt magukról. Az erősségfilozófia sem azt mondja neurobiológiai alapon, hogy az összes ilyen adottságunk velünk született, genetikailag meghatározott, hanem azt, hogy az öröklött dolgok és a kisgyermekkorban ért hatások következtében domináns idegpályák alakulnak ki, amelyek köré ráadásul myelinburok épül a tartósság érdekében. Az ilyen idegpályákon akár tízszeres sebességű az ingerületátvitel, és a neuronok közötti kapcsolatok kialakulása is valószínűbb. Mint rengeteg egyéb témában is kimutatták a hálózatkutatók: ahol több a kapcsolat, nagyobb valószínűséggel jönnek létre újak. Tehát amiben jó adottságaink vannak, ott gyorsabban tanulunk, több a sikerélményünk, gyakoribb a flow élmény átélése, így hát motiváció szempontjából sem mindegy, hogy lesz-e ambíciónk sok energiát fektetni a tapasztalatszerzésbe, sőt, akár a tudatos gyakorlásba is, ami már nem feltétlenül mindig és minden elemében élvezet.

És vajon olyan általánosabb, személyiséggel kapcsolatos adottságokkal (az öröklést és a kisgyermekkori hatásokat is ideértve) mi van, mint például a kitartás, a koncentrálóképesség, az erős akarat, az ambíció, a versenyszellem, az önkifejezés, a monotóniatűrés, a bátorság, az önbizalom, meg mittudomén hányféle tulajdonság, amelyek jelentősen meghatározhatják, mennyire motivált egy ember a sok éven át tartó, kemény munkára, tervezett gyakorlásra? Ezt beleértjük a tehetségbe? Ha igen, akkor vajon ez játszik több szerepet vagy az adott terület által megkívánt fizikai/szellemi/ügyességbeli adottságok? Esetleg épp ezek adják a különbséget két egyformán atletikus alkatú és kiváló labdaérzékű, kétméteres kosaras között? Nem egyszerű igazolni, akármi is a válasz.

A kutatásoknál továbbá mindig izgalmas kérdés, hogy mi van azokkal, akikről nem szól a fáma. Például vizsgálta-e valaki nagy számban a később felnőttként kiemelkedő teljesítményt fel nem mutató, veleszületett tehetséggel bíró egykori csodagyerekeket? Mit tudunk azokról a gyerekekről, akiket a szülei és edzői/tanárai egészen kiskoruktól szisztematikusan fejlesztettek valamilyen területen, akár egy-két évtizedig, és a sok ezer órás gyakorlás mégse tette őket kiemelkedővé világszinten? Aztán mondhatjuk-e, hogy nincs szerepe az adottságnak, amikor az is tanulságos, hogy milyen szülők gyermekei lesznek végül egy-egy területen eredményesek. Talán nem meglepő, hogy az amerikai gettókból inkább közkedvelt rapperek kerülnek ki, mint golfozók vagy sakkmesterek. A zenészdinasztiákban későbbi muzsikusok nőnek fel, a sakk pedig általában magasabb iskolázottságú szülők esetén kerül elő inkább (megint csak kutatásokra hivatkozok, nem én találtam ki). Ezeknél is nehéz leválasztani, hogy vajon mennyi szerepe volt a szülőktől örökölt tulajdonságoknak, és mennyi annak a környezetnek és tapasztalásoknak, amiket kisgyermekkorban napi szinten magukba szívtak, vagy akár amire szándékosan trenírozták őket. Ismerek olyan gyereket, akinek előbb volt síbakancsa, mint cipője. És aztán mindig ott vannak az elbizonytalanító kivételek, akikre nem igazak a széles körben megfigyelhető szabályszerűségek. De a többiekre attól még jellemzőek, hogy akad kivétel.

Sajnos vagy nem sajnos, de reálisan nézve többségünk már nem lesz világszinten kiemelkedő semmiben. Akár azért, mert nincsenek olyan szintű adottságaink, akár azért, mert nem fektettünk be évtizedeket vagy tízezres nagyságrendű óraszámot a gyakorlásba. Esetleg mindkettő miatt. Igazából tök mindegy. Ettől függetlenül mindannyiunk számára nyitva áll a lehetőség, hogy szignifikánsan jobbá váljunk valamiben, mint amilyenek most vagyunk. Míg nem is olyan rég még azt feltételezték, hogy felnőttkorban már csak az agysejtjeink pusztításában vagyunk egyre tehetségesebbek, mára tudjuk, hogy létezik felnőttkori neurogenézis és neuroplaszticitás, azaz jönnek létre új idegsejtek és új kapcsolatok is az agyunkban. A growth mindset-nek nevezett gondolkodásmód szerint tulajdonképpen mindenben lehetünk holnap egy fokkal jobbak, mint amilyenek ma voltunk, és ezt már személyesen is megtapasztalhattuk. Kérdés, hogy mibe érdemes véges időnket és energiánkat invesztálni. Az erősségfilozófia szerint sokkal gyorsabban fogunk fejlődni és komolyabb teljesítményre tudunk eljutni abban, amiben eleve jó adottságokkal rendelkezünk. De egyéb területeken is lehet előrearaszolni, lényegesen kisebb tempóval és végső teljesítménypotenciállal.

Végül a hozzászólások között a vezetésre való rátermettség és a vezetés tanulhatóságának kérdése is felmerült. Erre is reflektálnék röviden, elsősorban az emberek vezetésére vonatkozóan, hiszen erre van a legtöbb rálátásom. Tapasztalataim szerint is vannak emberek, akik ezen a területen zsigerből otthonosan mozognak, de azért ez egy relatíve szűk kisebbség az összes olyan emberhez viszonyítva, akik akár formális, akár informális vezetői felelősséggel bírnak. Úgy látom, hogy a többiek is meg tudják tanulni azokat a viselkedésformákat és gondolkodásmódot, amelyek az embertársakkal való együttműködést inkább olajozzák mint botot szúrnak a küllői közé. Aki tényleg akar fejlődni, és hajlandó gyakorolni is, először tudatos odafigyeléssel, később viszont egyre növekvő természetességgel alkalmazza a számára bevált gyakorlatokat. Egyúttal, némileg ellentmondva az adottsággal rendelkezők gyorsabb tanulásának, sokszor láttam, hogy a született vezetők bizonyos hányada nem nagyon fejlődik, mert egyszerűen nem motiváltak rá. Elégedettek azzal, ahogy eddig is elboldogultak a meglévő képességeikkel, a felmerülő nehézségekért pedig inkább a másik embert okolják, ahelyett, hogy megkockáztatnának egy szembenézést önmagukkal.