Na ezért nem lettem soha jó gitáros

Nemrég adta a kezembe Geoff Colvin: Talent is Overrated című könyvét Dobay Robi kollégám, hogy majd beszéljünk róla. A szerző rengeteg olyan kutatást gyűjtött össze, ahol a világszinten kiemelkedő teljesítményt felmutató emberek életét vették górcső alá: több száz évvel ezelőtt élőket vagy épp kortársakat, számos területen a sporttól a zenén és egyéb művészeti ágakon át a tudományig, az innovációig és az üzleti életig. A kutatásokon kívül, jó amerikai szokás szerint temérdek anekdotával tűzdelte meg mondanivalóját az író, hogy alátámassza legfontosabb üzeneteit. Első olvasatra szembehelyezkedik az általunk is favorizált pozitív pszichológia, azon belül pedig az erősségfilozófia alapvetéseivel, megkérdőjelezve, hogy egyáltalán létezik-e a kiemelkedő tehetség jelensége adott területeken. De ezt a szálat itt most nem feszegetném, inkább arra térnék rá, ami az egész könyvön végigvonuló fő mondanivaló.

A nagy kupac összegereblyézett bizonyíték arra utal, hogy a világszintű teljesítmény mögött legalább egy évtizednyi, vagy inkább még több tudatos gyakorlásnak (deliberate practice) nevezett tevékenység áll. Ez nem csupán annyi, hogy tíz évig jártál hellyel-közzel teniszedzésre vagy bélyeggyűjtő szakkörre, hanem ettől valami sokkal specifikusabb. Eleinte napi néhány, aztán később akár napi 4-5 órában végzett, szisztematikus, tervezett tanulása és gyakorlása az adott tevékenységhez kapcsolódó ismereteknek és részképességeknek, ahol folyamatosan éppen egy kicsit emelnek a lécen, majd brutális ismétlésszámmal vésik be a tanultakat. Gyakran mindezt egy profi tanár vagy edző irányítja, de egyesek képessé válnak arra is, hogy saját maguk tervezzék meg azt a sziszifuszi, kőkemény munkát, amivel a tevékenység egyes aspektusait a sok ismétlés és a folyamatos, saját megfigyelés vagy szakértői visszajelzés mellett fényesre csiszolják. A szerző arra a következtetésre jut, hogy az ehhez szükséges motivációval nem az első perctől rendelkeznek a delikvensek, hanem az is szépen fokozatosan alakul ki, ahogy haladnak előre az úton. A kompetencia érzésének növekedése, a sikerek megerősítő hatása, és persze a flow élmény is összességében multiplikátorként működik a hajtóerőre vonatkozóan, ami a sok-sok éven keresztüli, fegyelmezett és szisztematikus gyakorláshoz elengedhetetlen.

Középiskolás koromban szerettem gitározni, leginkább csapatban zenélni, számokat készíteni, és azokat közösen próbálgatni. A semmiből elindulva néhány év alatt magunkhoz képest egész ügyesek lettünk, és az érettségi évében az utolsó királyi tévés “Ki Mit Tud” városi majd megyei válogatóját is sikerült megnyernünk egy saját számmal, könnyűzene kategóriában. Aztán a mátyásföldi, volt orosz laktanyában tartott tévés előválogatón már jogosan elhasaltunk. Megkaptam életem talán legemlékezetesebb visszajelzését Babos Gyulától, miszerint “a gitáros nem volt olyan rossz”. De jó se. Nem véletlenül. Hiszen a tudatos gyakorlástól igen távol álltam. Heti néhány óra hobbizenélgetés saját számokkal, kottaolvasási tudás nélkül. Ez utóbbit akkortájt nem hiányoltam, lusta lettem volna azzal kínlódni, hogy megtanuljam, pedig pont ez a hiányosság lehetetlenítette el, hogy fokozatosan emelve a lécet, fejlesszem a részképességeimet. És persze arra sem volt se ambícióm, se elég jó hallásom, hogy fülből leszedjem rengeteg más zenekar számát, és azokat gyakoroljam. Nem skáláztam, nem értettem a zene működését, analfabéta voltam, és arra sem éreztem indíttatást, hogy egy-egy futamot több százszor elismételjek. Így aztán a gitár lassan kikopott az életemből, pedig amíg része volt, sok örömet okozott. 

A gyerekek valami okból kifolyólag ugyancsak a gitárt választották hangszerként, a lányom már harmadik éve nyomja. Látom, hogy a szisztematikus és tervezett tanítás, lépésről lépésre emelve a szintet mind a kottában, mind a hangszeres játékban, milyen hatással van a fejlődésre. Pedig itt szó sincs napi rendszerességről vagy órákig tartó gyakorlásról. A tendenciákat látva, ugyanannyi idő alatt lényegesen meredekebb lesz a tanulási görbe, mint az enyém volt annak idején.

Sajnos semmibe se tettem évtizednyi, napi több órás gyakorlást, ami az igazán professzionális szinthez szükséges, és akkor még a nemzetközi pályáról nem is beszéltünk. Az utóbbi tíz évben például írtam és közzétettem több mint ezer oldalnyi vezetéssel kapcsolatos szakmai szöveget, becslésem szerint az vagy ezer-ezer-párszáz órába telt. Eltöltöttem egyéni és csoportos vezetőfejlesztő munkával ugyanebben az időszakban kb. háromezer-ötszáz órát. De ez pusztán gyakorlatszerzés volt, persze a folyamatos fejlesztés igényével, nem tudatos gyakorlás abban az értelemben, amit fent említettem. Tehát mennyiségileg is és minőségileg is számottevően elmarad az igazán kiemelkedő teljesítményű személyek tízéves munkájától.

Nem mintha sok emberre lenne jellemző ez a fajta energiabefektetés. Lokális szinten akár pár ezer órányi gyakorlattal is lehetséges kiemelkedni egy-egy területen. A könyv végső konklúziója az, hogy a komolyabb teljesítmény lehetősége senki elől nincs elzárva, aki veszi a fáradságot, és lépésről lépésre, részkészségről részkészségre nekiáll fejleszteni magát, akár segítséget is kér egy szakembertől, és hajlandó éveken át, napi rendszerességgel polírozgatni magát. Párszor megpróbálni valamit, néhányszor gyakorolni viszont édeskevés.