Egyik programrésztvevőm beszélt nemrég arról, hogy bizony visszaveti őt az ötletei megosztásában az a tapasztalata, hogy a megbeszéléseken gyakran lehurrogják. Érthető az efféle motivációvesztés, ami könnyen oda vezethet, hogy a gondolkodó-kezdeményező csapattagok végül felhagynak a javaslatokkal. Hiába van meg bennük az adottság és a szándék is, a szervezet ezt az egyébként rendelkezésre álló erőforrást elveszíti. Természetesen nem az lenne a kívánatos, hogy minden bedobott javaslat vagy ötlet megvalósuljon, akár releváns, akár nem, inkább az, hogy érdemi beszélgetés alakuljon ki, fontolóra vegyék, aztán a tényleges értékétől függően alkalmazzák, továbbgondolják, vagy éppen elvessék.
Amikor erről társalogtunk, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez egy olyan kereszt, amit minden alkotó ember cipel, függetlenül attól, hogy a kontribúciója egy egy javaslatban vagy egy festményben manifesztálódik, marketingtervet vagy épp szimfóniát rittyent papírra. Az emberek nagyobbik hányada túl sok mindent nem hoz létre, leszámítva például a sajtos-parizeres melegszendvicsét vagy öblös szellentését, mégis bődületes magabiztossággal formál véleményt más emberek borával, filmjével, írásával, zenéjével, előadásával, küllemével vagy tulajdonképpen bármijével kapcsolatban. Kijelentései általános igazságként mennydörögnek, a “mi-szar-és-mennyire-az” mérőműszerének hitelesített mivoltával kapcsolatosan semmiféle kétely nem merül fel benne. Elegendő ránéznie a zeneszámra, meghallgatás sem szükséges a sommás verdikthez. Bőven elég a címet elolvasni, mehet rá a pikírt hozzászólás, függetlenül attól, hogy maga az írás egyébként mit tartalmazott. A javaslatokat, ötleteket pedig felesleges mérlegelni, a kezdeményező személy kiléte már önmagában is alapos indok a leokádásához.
Azzal tudtam bíztatni a beszélgetőpartneremet, hogy az alkotótevékenység már csak ilyen. Bármit is találsz ki, hozol létre, és teszel mások számára elérhetővé, tulajdonképpen letoltad a gatyádat, ráadásul bokáig, hogy ne is lehessen túl gyorsan visszarángatni a seggedre. A visszajelzéseknek van értéke, de nagyon érdemes megválogatni, hogy melyikre figyelünk oda. Igaz ez a pozitív és a negatív megnyilvánulásokra egyaránt. Tavaly januárban talán életem eddigi legrohadtabb, legpenészesebb citromját kaptam a pofámba, úgy egy vödörrel, gondolom azért, hogy csináljak belőle limonádét. Pont akkortájt készültünk a budapesti Rod Stewart koncertre, akinek munkásságát mélységében nem ismertem, de azért gondoltam, hogy jó lesz. Ráhangolódás gyanánt meghallgattam néhány dalát, és belebotlottam egy számba, amit 2004-ben vettek fel élőben a Royal Albert Hall-ban, és egy Amy Belle nevű skót csajszival éneklik duettben. Kegyetlenül megérintett aktuális érzelmi állapotomban ott és akkor a felvétel, meg még jó párszor később is. Na, azt a számot megnézték kb. 135 milliószor a YouTube-on (gondolom önszántukból), ebből 475 ezren nyomtak egy lájkot is, 37 ezer ember pedig vette a fáradságot, hogy rábökjön a másik gombra és szarnak ítélje. Nyílván ugyanezeket az arányokat tetszőlegesen kiválasztott előadók és dalok ezreinél is meg tudnánk figyelni. Lehet, hogy Rod Stewart már megtanulta figyelmen kívül hagyni, vagy talán sose érdekelte.
Mindenesetre a legjobb, amit tehetnek azok, akik bármit kitalálnak, javasolnak vagy akár meg is csinálnak, hogy tolják rendületlenül. Talán, akiben ott van az ilyen típusú üzemanyag, nem is tudja nem csinálni. Csak ne hagyja, hogy elvegyék a kedvét.
Mint ahogy abból sem szabad presztízskérdést csinálni, amikor a meg nem értett/átlépett/figyelmen kívül hagyott/földbe döngölt/értetlenül fogadott javaslatainkat több-kevesebb idő elteltével a munkatársak a sajátjukként aposztrofálva teszik publikussá és a tetejébe még tapsot is kapnak érte - úgy, ahogy mi azelőtt nem. Aki ezen pörög, az nem jó vezető és nem jó munkatárs. Hiszen - ha a javaslatunk előre vivő dolog volt - akkor örülni kell, hogy a munkatársaink is hasonló meggyőződésre jutottak... Pedagógiai sikerként kell értékelni, ha gyanítható, hogy valahol a kisagy hátsó részében megragadt valami és előhívódott. Nem hülyeség ugyanakkor, ha a meetingeken (értekezlet, kooperáció) dokumentálva van az ötletelés,a problémamegoldások, alkotói folymatok menete. Azonban senki nem szereti, ha oda van neki tolva, hogy nem túl eredeti, amit csillogó szemmel közölt (és ez velünk is megtörténhet ám...). Szo, ügyelni kell rá, hogy milyen módon váljon nyilvánvalóvá, hogy hiba volt a javaslatunk meg nem hallása, félretolása. Ha a munkatársak türelmetlenséget és gőgöt éreznek ki belőle, akkor akármilyen tuti ügy volt, amit bevittünk, ignorálni és / vagy negligálni fogják. És igazuk is lesz ebben. Kulcsmotívum a türelem - akár értékelésről, akár ötletről, megoldási, kezelési javaslatról, akár valaminek a prgnosztizálásáról vagy a létrehozásáról van szó. Ha az idő a legtöbb esetben igazol bennünket, akkor hosszú távon van odafigyelés és méltányolás. Sőt, tekintély - elismert és elismerni nem akart is... Ha pedig nincs odafigyelés és méltányolás, akkor hagyni kell, hogy menjen a levesbe a dolog, de úgy kell intézni, hogy megfizessék a tanulópénzt a kollégák. Ez hat a leginkább. A lényeg: nem az én problémám, ha a jó ötleteimet/prognózisomat stb. ejtik. Hanem az övék. Az egész szervezet tanulása csak így működik. Az egész szervezet pedig nem csak én vagyok, hanem mi mindannyian. Fontos: ha kialakítom magamnak azt a területet, ahol a saját kezdeményezéseimet a többiektől függetlenül megvalósítom megkérdőjelezhetetlenül baromi jó minőségben, akkor ez igazolni a jógyakorlataim és az alkotásaim létjogosultságát. (A gyakorlati ügymenetből általánosítottam :) ).
VálaszTörlésEszméletlenül nevettem, és mindemellett egyet is értettem :) Köszönöm az élményt :)
VálaszTörlés"Bármit is találsz ki, hozol létre, és teszel mások számára elérhetővé, tulajdonképpen letoltad a gatyádat, ráadásul bokáig, hogy ne is lehessen túl gyorsan visszarángatni a seggedre. A visszajelzéseknek van értéke, de nagyon érdemes megválogatni, hogy melyikre figyelünk oda. Igaz ez a pozitív és a negatív megnyilvánulásokra egyaránt."