Tamás vagyok, digitalkoholista

“Most múlik pontosan. Engedem, hadd menjen. Szaladjon kifelé belőlem.”*

Igen, be kellett vallanom magamnak, hogy rajta vagyok a szeren. A kamingautolás azt szolgálja, hogy könnyebb legyen lejönni róla, és talán másokat is ráébreszt az őszinte szembenézés szükségességére. Évek óta lényegesen többet lógtam az online világban, mint amennyinek értelme van és amennyi örömet okoz. Nincs mit szépíteni, ez már függőség.

Ha a közeli rokonságon kívül esetleg valaki aggódni kezdett értem, szeretném megnyugtatni, hogy azért nincs olyan óriási baj. Mivel gyakorlom, amit prédikálok, évről évre elérem a céljaim nagy részét, mindenre tudok időt szakítani, ami fontos nekem, és tudatosan nem szaggatom magamat darabokra. Olyan munkákat vállalok, amiket szívesen végzek, és számos szálon van szerencsém alkotótevékenységet folytatni és rendszeresen újratöltődni. A híreket már rég kizártam az életemből, azok sem bosszantanak. Tehát a nagy kövek a helyükön vannak.

Most jutottam el viszont arra a pontra, amikor már kifejezetten zavarni kezdett, hogy úgy nyúlok reflexszerűen, autopilot üzemmódban a telefonom vagy a számítógépem után megnézni a közösségi média frissítéseket vagy az irományaim aktuális olvasottságát, mint az alkoholisták a sokadik sörért a hűtőbe. Megszámlálhatatlan alkalommal ellenőrzöm az e-mail üzeneteimet is, pedig az ég világon semmi nem indokolja. Naponta két-háromszor bőven elég lenne, és elég is, amikor egész nap tréninget tartok vagy járom az országot. Semmiféle push üzenet vagy hangjelzés nem csipog a telefonomon, sőt, még az e-mail postafiókom sincs rajta beállítva. Mégis, úgy térek vissza napi ötvenszer hozzá, mintha valami mágnes lenne benne. Természetesen tisztában vagyok a dopaminvadászat mechanizmusával, a jelenség biokémiai hátterére hivatkoztam a Kakasos e-könyvemben is. De mint tudjuk és prédikáljuk, sem a tudás, sőt még annak prédikálása sem vezet változáshoz, amíg nem társul mellé cselekvés.

Nem most jöttem én erre rá, de mindeddig megengedő voltam magammal szemben. Hiszen a számítógépen írok, az interneten kutatok információk után, alapvetően e-mailben kommunikálok, és ötleteket/inspirációt is gyakran szerzek az ismerőseim Facebook vagy LinkedIn megosztásaiból. Igen ám, de több száz totálisan érdektelen tartalmat kell hozzá átnyálazni, tehát igen alacsony hatásfokú a művelet. És azt sem mondhatom, hogy a közösségi média oldalak fogyasztása kikapcsolódást, feltöltődést, örömet vagy bármi más jó érzést eredményezne számomra. Beépült, mint szokás, hogy amikor épp nincs feladatom vagy nem foglalom el magam az érdeklődésemnek megfelelő tevékenységgel, azaz pillanatnyilag unatkozom, akkor megnézem, mi történt a közösségi médiában. Általában semmi. De ha esetleg ennek ellenére még mindig érdekelne a dolog, például kedves ismerőseim élettörténései, akkor is bőven elég lenne napi egyszer végigkurkászni. Semmiképp nem több tucatszor. Meguntam, kész, vége, elég volt abból, hogy a farok csóválja a kutyát.

Ezt a figyelmet, amit itt elpazarolok, lehetne számos egyéb, sokkal értelmesebb és/vagy kellemesebb tevékenységre fordítani. Olvashatnék többet, kutathatnék többet, írhatnék többet, zenélhetnék többet, kommunikálhatnék többet szóban, mozoghatnék többet, gyerekezhetnék többet, stb., stb., stb. Mindegyik lényegesen jobban bevált örömforrás, mint a mértéktelen tartalomfogyasztás. Már réges-rég elhagytam a tévét, mert nagyon ritkán találtam benne számomra értékeset. Aztán évekig lestem a híreket, portálokat. Azokról is leszoktam, mert elvették az életkedvemet. Most pedig a közösségi médiát szorítom vissza terveim szerint kb. 90%-kal. Használom annyira, amennyit az életemből ténylegesen érdemel, mert természetesen nem nulla az értéke. Túl vagyok egy detoxikáló hétvégén és két hétköznapon. Eddig tök jó, és nem is olyan nehéz, mint gondoltam.

*Quimby