2014. szeptember 11., csütörtök

Azért coaching-soviniszták se legyünk

Melyik sapkád van rajtad épp?
Aki ismer, tudja, hogy lépten-nyomon igyekszem népszerűsíteni a coachingot, legyen szó vezetési szemléletmódról vagy fejlesztési módszerről. Az esetek nagy részében többre megyünk vele, ha a másik ember problémáira az ő saját erőforrásaiból találunk megoldásokat, mintha tálcán kapná az egyébként sem biztosan működőképes válaszokat tőlünk. És a kivitelezésre vonatkozó motiváció is általában erősebb, ha valaki saját maga tesz vállalásokat, szemben azzal, amit kívülről szorgalmaznak.

Amikor a coaching alapjait próbáljuk megtanítani a témával frissen ismerkedőknek, akkor elég rigorózusan igyekszünk a résztvevőket letéríteni a megszokott útról, amikor is a másik problémájára a saját nézőpontjukból, csupa jó szándékkal tanácsokat osztogatnak, vagy folyamatosan a saját életükből hozott analógiákkal operálnak válaszként. Helyette inkább igazi, értő odafigyelést proponálunk, alkalmanként visszaigazoltatva, amit megértettünk. A kérdéseink pedig ne a saját érdeklődésünket szolgálják, hanem a partnerünket segítsék a tudatosításban és az önálló megoldáskeresésben.


Megfigyeltem, hogy a coaching ismereteket frissen elsajátított kollégák közül többekre jellemző, hogy egyrészt minden helyzetre a coachingot tartják a legmegfelelőbb megoldásnak, másrészt felsőbbrendűnek ítélik más beavatkozási formákkal szemben. Ennek a coaching szemléletű vezetésben a menedzselt személy/szervezet, míg a coaching eszközként való használatában az ügyfél látja kárát.

Vegyük először a vezetést. Szerintem a mindennapokban célszerű coaching szemlélettel operálni, mert az emberek képességeibe vetett bizalom, a kollégák felnőttként kezelése és bevonása, az egyéni helyzetértékelés, megoldáskeresés és felelősségvállalás erősítése, valamint a mindezek eredményeként bekövetkező személyes fejlődés és szervezeti kultúraépülés viszi előre a vállalatot vagy a szakterületet. Vannak azonban szituációk, ahol célszerűbb egy személyben döntést hozni, az egyedül vagy közösen hozott döntés kivitelezését határozottan képviselni és végigkísérni, bizonytalan helyzet esetén irányt mutatni, kereteket kijelölni és azokat kőkeményen betartatni, urambocsá valakit fenékbe rúgni, és így tovább.

Coaching helyzetben is könnyen előfordulhat olyan szituáció, amikor érdemes megállni, és az ismerethiányt tudásátadással kezelni. Ad absurdum, egy jól irányzott tanács vagy egy korábbi hasonló esetről szóló történet elmesélése a praxisunkból ugyancsak át tudja lendíteni beszélgetőtársunkat egy-egy elakadáson. Aztán persze azt már neki kell eldöntenie, hogy akar-e valamit ezzel kezdeni, vagy inkább elengedi a füle mellett. Saját élményem volt ilyen többször is a közelmúltban. Az egyik, amikor azon akadtam fenn (évek óta), hogy nem találok sportágat, amit élveznék, így egyet sem űztem. Pszichológus ismerősöm azt tanácsolta erre, hogy tegyek le róla, hogy ilyet valaha is találni fogok. Fogadjam el, hogy negyvenévesen egyszerűen az egészségem fenntartásához szükségem van rá, hogy mozogjak, ha élvezem, ha nem. Oké. Jött a kerékpározás, néhányszor egy héten, mondjuk 40 percet. Eltelt két hónap, mondhatni megszerettem, és nem esik jól, ha egy-két nap kimarad a szokásos egy vagy akár másfél órám.

Vezetőfejlesztő programok egyéni beszélgetéseiben ugyancsak előfordul, hogy ügyfelem kíváncsi a tapasztalataimra, véleményemre. Ha ortodox módon akarom coacholni, akkor visszadobom a labdát. Alkalmanként viszont érzem, hogy többet ér vele, ha én is adok valamit a tapasztalatomból. Aztán eldöntheti, hogy mire használja. Szerintem sokkal fontosabb, hogy az ügyfelet segítsük, mint az, hogy egy konkrét eszközt használjunk. Azzal viszont folyamatosan tisztában kell lennünk, hogy épp melyik sapkánkat viseljük. Coacholunk, tanítunk, történetet mesélünk, tanácsot adunk, véleményt osztunk meg? Nagyon nem mindegy, hogy mit mikor teszünk. Ehhez kell az osztatlan figyelem, a jelenlét, a segíteni akarás. Aztán egyszer sikerül jól eltalálni, egyszer kevésbé. A lényeg, hogy az utóbbiból képesek legyünk tanulni. Ahhoz meg alázat kell, nem coaching-sovinizmus.

1 megjegyzés: