A szakadék szélén mutatkozik meg a vezetők valós jelleme

A Tudatos Vezetés blogon többnyire az építkezés, a fejlesztés, a javítás lehetőségeiről értekezünk, a vezetés perspektívájából. Most két hazai esettanulmányt szeretnék megosztani olyan vállalati helyzetekről, ahol a tulajdonosok nem tartották fenntarthatónak üzleti szempontból az akkori helyzetet, és döntöttek a tevékenység befejezéséről. Két alapvetően eltérő megközelítést illusztrálnak a leírások. Az egyikben a vállalat tervszerűen, becsületesen, a jövőre és az érintettekre gondolva fokozatosan számolták fel cégüket, a másikban elvezették a tele buszt a szakadék szélére, folyamatosan nyugtatgatták az utasokat, hogy minden rendben van, aztán kiszálltak és útjára engedték a lejtőn álló járművet.

Az első történet 2004-ben játszódik. Egy vidéki városban a 100 éves múltra visszatekintő, fogyasztási cikkeket termelő, 15 évvel korábban egy nemzetközi cég által megvásárolt gyár bezárásáról döntött a tulajdonos. A város közepén található, nem bővíthető gyár elvesztette versenyképességét, amikor az EU csatlakozás okán sokkal egyszerűbbé vált a termékek mozgatása országok között. Rettentő fájó döntés volt ez a városnak, a dolgozóknak és családjaiknak. Elképzelhetetlen volt, hogy a város mintacége, egyik legnépszerűbb és legjobban fizető munkáltatója ezt az alapvetően kiválóan teljesítő termelőegységet bezárja. De szélesebb (tulajdonosi) perspektívából nem tartották fenntarthatónak a működtetést. A cég a törvényeket betartva járt el a szakszervezettel és üzemi tanáccsal, sikerült megállapodniuk a folyamatban. Fél évvel a bezárás előtt elkezdték a dolgozókkal kommunikálni a helyzetet. Az amúgy sem szűkmarkú kollektív szerződésnél a dolgozók számára kedvezőbb feltételekkel történt a végkielégítés, a hátralévő fél évben maradási bónuszt kapott, aki végigdolgozta az időszakot, de azt is elengedték teljes végkielégítéssel, aki közben talált magának munkát. A továbblépéshez karrierváltási segítséget kaptak a munkatársak, nem csak üres szlogenek formájában, hanem szakértők bevonásával és jelentős szolgáltatási tartalom biztosításával. A városról sem feledkeztek el. A terület hasznosításáról a város vezetésével megállapodtak. Később szakmai díjat is kapott a volt gyárterületen megvalósult ingatlanfejlesztés. Párhuzamosan zajlott egy kereskedelem- és disztribúciófejlesztési program a cégnél, ami a dolgozók egy (kisebb) részét át tudta venni. Tartozások nem maradtak a gyár után.

Ahogy a napokban láttuk, a MALÉV esetében teljesen más forgatókönyv valósult meg. Akik közel vannak a vállalathoz (és mások is), gyanúm szerint sok-sok éve tudják, hogy a vállalat üzleti szempontból fenntarthatatlan. Persze lehet nagy szavakat hangoztatni a nemzeti légitársasággal kapcsolatban, meg stratégiai jelentőségűnek nyilvánítani, de ettől még nem lesz üzletileg fenntartható. Egy darabig lehet a feneketlen dézsába önteni a pénzt, ez kétségtelen. Aztán egy napon a verbálisan erős, üzletileg annál felkészületlenebb és tudatlanabb tulajdonos egyszer csak lekapcsolja a gépszívet, semmiféle előkészítés nem történik, az érintettek (dolgozók, vevők, szállítók, partnerek, stb.) irányában marginális méretű csak a kármérséklés, aztán magára hagyja az égő házat, tartozásokkal minden elképzelhető relációban. Kin és mikor fogja behajtani több tízezer (százezer?) ügyfél a kifizetett de le nem szolgáltatott repülőjegy költségeket? Egy nagy banknak még talán van valami mozgástere a biztosítékok miatt, de egy-egy vevő nem sok eséllyel pályázik az elveszett pénzére. Pereljen? Nevetséges. Több az időbeli és az ügyvédi költség ráfordítás. És a kommunikáció: pár órával a bejelentés előtt az ügyfélszolgálat még mindig azzal hitegette az utasokat, hogy menjenek a reptérre, nem fognak leállni.

A mai bejegyzés alapvetően nem a fenti multicég egekbe magasztalásáról szól, és nem is a döglött repülő oroszlánba kíván még egyet belerúgni. Egyszerűen arra szeretném felhívni a figyelmet a két esetleírással, hogy a vezetők jelleme és szándéka milyen eltérően tud megnyilvánulni a legrosszabb időkben.