2011. szeptember 5., hétfő

Az igazán kiváló teljesítmény titka

Egyesek teljesen el tudnak olvadni saját teljesítményük nagyszerűségétől. Én nem. Akár képzést vagy coaching ülést tartok, akár írok valamiről, a lehető legritkább esetben értékelem saját teljesítményem ötösre. Általában legfeljebb egy négyesre vagyok jó. És az se mindig jön össze. Nekem a jeles érdemjegy azt jelenti, hogy egészen kiválót produkál valaki. Amire azt mondják az emberek: ez igen! Amikor az adott termék, szolgáltatás vagy mű túltesz az előzetes elvárásokon. Nem csupán megfelel az elvárásoknak. De az sem elég, hogy jobb, mint a többi. Egyelőre nem tudom a titkot.

A szeretteim közül van, aki szerint túl magasra teszem a lécet. Lehet, de akkor nem kellene találnom olyanokat, aki mégis képesek erre a kiváló teljesítményre. Pedig vannak ilyenek. Lőrincz György (St. Andrea) borai, sőt, Szepsy István remekei. Sándor Tamás sajtjai (Bükki Sajt). A Taj Mahal indiai étterem főztje, és a Katona József Színház Portugál előadása. Hazai Annamária Ringató foglalkozása kisgyermekeknek és édesanyjuknak. És bár nem mindennapi az efféle tapasztalat, biztosan lehetne még egy jó darabig sorolni.

Mi a közös ezekben az emberekben? Kétségkívül szenvedélyesek a saját témájukkal kapcsolatban. Folyamatosan fejlődnek, fejlesztenek, invesztálnak a tanulásba. Saját útjukat járják, nem másokat másolnak. Elsősorban nem a pénzkereset hajtja őket, hanem az alkotás vágya.


Sosem mondják azt, hogy „jó lesz ez így is”. Szepsy Istvántól azt hallottam egyszer, amikor volt szerencsém személyesen találkozni vele, hogy ha valami nem tökéletes, akkor a saját nevén nem forgalmazza. Eladja az egyébként nagyon jó bort valakinek nagy tételben. Egy másik, egyébként jó nevű borász ezzel szemben azt választotta tavaly, hogy egy hibás tételtől 40%-os árengedménnyel szabadult meg, a minőségi problémát elhallgatva. Micsoda különbség a hozzáállásban!

Nem tetszelegnek a meg nem értett zseni szerepében. Tevékenységüket előbb-utóbb a külső környezet is elismeri: év borásza cím, exportmegrendelések, beszállítási lehetőség luxusszálloda séfjének, elismerő kritikák, nemzetközi meghívások.

Íme tehát a gondolatkísérlet eredménye: ha megválaszolom a következő kérdéseket, talán jobban megérthetem, mi hiányzik. Megvan bennem a kellő szenvedély? Folyamatosan fejlesztem magam? Saját utamat járom? Az alkotás hajt és nem a pénzkereset? Megelégszem a közepes színvonallal? Visszaigazolja teljesítményemet valamilyen objektív külső mérce?

Hmmm, itt most nagyon őszintének kell lenni, különben nem lesz előrelépés!

1 megjegyzés:

  1. De jó! Nagyon tetszik ez a cikk. Több okból is. Először is, nagyon szeretem, mikor valaki megnyitja a lelke bugyrait, és megmutatja, milyen kétségek dolgoznak ott belül... Másrészt, mert hasonló kétségek dolgoznak bennem is.

    Egy multinál tapasztaltam meg, hogy az éves teljesítmény értékelés során 5 fokozatú skálán kapott osztályzatot a dolgozó. A 3-as annyit jelentett, hogy mindent elvégzett, ami a munkakörében elvárható tőle, időnként még többet is. Két nagyon érdekes folyománya volt ennek a rendszernek. A magyar iskolák osztályozási rendszerében a 3-as közepes. Azt jelenti, hogy vannak nála jobbak - rosszabbak is, de mindnyájan úgy látjuk, hogy nem a jó jegyek közé tartozik. Ez a kép természetesen beleégett a munkavállalókba is, és ha "csak" 3-as (Elvárásoknak megfelelő) értékelést kapott, bizony erős csalódottság volt érezhető. Pedig egy 400 fő feletti látszámmal dolgozó szervezetben - ahol a béremelés összefügg a teljesítmény értékeléssel - zömmel ebbe a kategóriába tartoztak az emberek. Már csak azért is, mert lehetett és kellett is különbségeket tenni emberek között.

    A hetven egynéhány fős logisztikai főosztályon, ami hozzám tartozott, volt tehát nagy csomó hármas, néhány kettes, és jó néhány négyes. 5-ös, ami nagyjából a Superman, Neil Armstrong, és Albert Einstein mixének felelt volna
    meg a specifikációk alapján, nem akadt. Nem feltétlenül az embereken múlott ez, egyszerűen csak nem akadt olyan szituáció, amivel olyan mértékben az elvárásokon felül kellett - lehetett volna teljesíteni, ami kíváló értékelést érdemel. Gondoltam én.
    Itt lépett színre a politika és az osztályok közötti vetélkedés. Mivelhogy más csoportokban bizony akadtak Supermanek, még ha a külső szemlélőt meg is tévesztették. De hát tudjuk, ők mindig inkognitóban dolgoznak... :-) Így hát felszólítást kaptam, hogy mindenképpen kell ekkora tömegben legalább egy, de inkább kettő Supermannek rejtőznie, találjam meg őket, de rögvest. Azzal kezdtem a keresést, hogy megnéztem, van e olyan, aki kívül hordja az alsónadrágáját. :-) Nem volt. Egyre lejjebb vittem az elvárásaimat, aztán az erős négyesek közül - igazságtalan voltam tudom, mert a többi épp ennyire érdemes volt a kitüntető címre - kineveztem néhányat Supermannek. A Vezetés elégedett, Supermanek még inkább, a többi 4-es csalódott, én meg örlődő.

    Itt akár vége is lehetne a történetnek, de mivel éves értékelésről beszélünk, és az idő rohan, gyorsan eljött újra a következő minősítés ideje. Igen ám, de nem égnek mindennap házak, kisbolygókat sem kellett pályájukról eltéríteni, így Supermanjeim részéről semmivel több extrát sem tudtam felfedezni, mint egy évvel korábban. Így a 4-es értékeléseket úgy nézték, mintha egy nagy adag kriptonitot tettem volna le eléjük. És a kérdésre, hogy a gyengébb értékeléssel azt kívánom e jelezni, hogy rosszabbul dolgoztak é, mint egy évvel korábban, azt kellett mondanom, hogy nem. És ott ültünk egymással szemben, és senki semmit nem értett...

    Apáti Béla

    VálaszTörlés