Charles Handy Éhező szellem (1998) c. könyvéből írt trilógiám befejező részéhez érkeztem. Egyik kedvenc témám a közoktatás ostorozása, és nagyon érdekesnek találom, hogy ezt a könyvet olvasva igen közel állnak a konklúzióink, annak ellenére, hogy Handy Nagy-Britanniában és az USÁ-ban végezte tanulmányait, és mindezt vagy egy fél évszázaddal előttem tette. Persze ő aztán visszatért az oktatásba (Pl. Massachusetts Institute of Technology, Sloan School of Management), ahol alkalma volt megismerni, hogy miként alakult később a helyzet.
Handy szerint a megfelelő önzés filozófiájának beépítését időben el kell kezdeni. (Lásd két korábbi bejegyzésem A megfelelő önzés és Bizalmon alapuló menedzsment címmel). „Olyan oktatásra van szükség, amely kialakítja a gyermekekben a felelősségérzetet saját maguk és mások iránt.” Hivatkozik az USA Gyermek-egészségügyi Központja által felsorolt tulajdonságokra, melyek ahhoz kellenek, hogy a gyermekek (emberek) az életben sikerrel vegyék az akadályokat: magabiztosság, kíváncsiság, akarat, önfegyelem, képesség a kapcsolatok alakítására, a kommunikációra és a kooperációra.
Nyílván mindenkinek mások a személyes tapasztalatai, néha beszélek olyanokkal is, akiknek nagyon jó iskolai emlékei vannak és szeretettel emlegetik tanáraikat. A saját tapasztalataim, sok-sok ismerősömével együtt inkább azt erősítik, hogy az iskolaévek során (beleértve az általános iskolától a felsőfokú oktatásig minden szinten) vagy semmiféle fejlesztő munka nem folyik a fenti hét sikertényezővel kapcsolatban, vagy kifejezetten rontja a tanuló esélyeit az intézményben uralkodó hozzáállás, tanári viselkedés. Például önbizalmát letörik, kíváncsiságát nem inspirálják, önfegyelem helyett külső fegyelmezés a jellemző. Esetleg nyomokban emlékszem afféle aktivitásokra, ahol a tanulók vagy hallgatók kommunikációs, kapcsolatteremtő vagy együttműködési készsége fejlődhetett. Lehet, hogy újabb, pl. MBA képzéseken már előfordulnak ilyenek, mint a csoportfeladat vagy projektmunka. Annál több tényadatot és felsorolást kellett gyorsan bemagolni és még gyorsabban elfelejteni.
Handy az alábbi hét elvet javasolja követésre, ha az iskola célja az életre és a munkára való felkészítés:
1. Saját magunk felfedezése fontosabb, mint a világ felfedezése – mindkettő fontos, „de a világ mindig is ott lesz.”
2. Mindenki jó valamiben – „az életre nevelő iskola feladata az kell legyen, hogy a fiatalnak segítsen felépíteni az intelligenciaprofilját, majd az, hogy támogassa őt az adott egy-két intelligencia fejlesztésében,” amiben az illető fiatal a legjobb. Gardner, Goleman és Handy listája az intelligenciákról: tényalapú, elemző, numerikus, nyelvi, térbeli, atletikus, intuitív, érzelmi, gyakorlati, interperszonális és zenei.
3. Az élet maraton, nem lóverseny – míg az utóbbin az első három befutó számít csak, az előbbiben mindenki nyertes, aki lefutja a távot. A gyerekekkel íratott folyamatos vizsga- és felvételi tesztek az oktatást inkább lóversennyé teszik. Manapság már egyébként lassan a bölcsődébe is felvételi vizsgát kell tenni Magyarországon. Léteznek területek, ahol un. „just-in-time” vizsgák vannak, ami az életre neveléshez sokkal megfelelőbbnek tűnik. Az angliai zeneiskolákban például akkor jelentkeznek az egyébként magas mércét állító vizsgákra, amikor tanáraik szerint készen állnak rá (nem tudom, itthon hogy megy a zeneiskolákban). Hasonló a helyzet küzdősportokban is, ahol az edző dönt a megfelelő időpontról. Kortól függetlenül büszke lehet az összes sikeres vizsgázó a teljesítményére.
4. Tudni, hogy „mi” nem olyan fontos, mint tudni a „hol”, „hogyan” és „miért”-et – az oktatás még mindig főleg abból a feltételezésből indul ki, hogy a fejeket információtömeggel töltse tele, amit aztán gyorsan el is felejtünk. Pedig a tudás manapság gyorsan elérhető: kézikönyvekben vagy az interneten. A memorizálásnál fontosabb lenne, hogy tudjuk, mit hol találunk, és mit kezdjünk vele, ha megtaláltuk. Természetesen nem arról van szó, hogy az orvosoknak nem kell tudniuk az anatómiát, vagy a hídépítőknek a statikát, de az arányokon feltétlenül érdemes lenne változtatni. Különösen, hogy semmi értelme olyan információmennyiséget az elmébe kényszeríteni, amit a dolgozat vagy a vizsga után órákon belül likvidálunk.
5. Az iskola legyen olyan, mint a munka, és fordítva – ha a diákok munkaként tekintenének az iskolai tevékenységre, ugyanolyan komolyan vehetnék, mint más, iskolán kívüli tevékenységeket.
6. Az élet egy utazás, amely otthon kezdődik – az egész életen át tartó tanulás megalapozását a szülők tudják elősegíteni, nem lehet ezzel várni a beiskolázásig. A gyermeknevelést tehát érdemes tanítani, még ha nem is túl széles körben elterjedt kezdeményezés.
7. A tanulás nem más, mint a megértett élmény – „Azáltal tanulunk, hogy visszatekintünk arra, ami történt. A folyamat ritkán működik fordítva, bár a legtöbb oktatási program ebből a feltételezésből indul ki. Azt reméljük, hogy megtaníthatjuk az embereknek, hogyan éljenek, mielőtt élnének, vagy hogyan menedzseljenek, mielőtt menedzselnének.” A tapasztalati tanulásról beszél itt Handy, mely a strukturált gyakorlatokat alkalmazó tréningek alapelve. Van egy feladat, abban valahogy viselkedünk, visszatekintünk a viselkedésünkre / visszajelzést kapunk, majd eldöntjük, hogy egy hasonló helyzetben a jövőben mit szeretnénk másképp csinálni.
Pár évvel ezelőtt láttam egy dokumentumfilm-sorozatot a Duna TV-n Alternatív pedagógiák címmel. Véletlenül ragadtam a készülék előtt és aztán megnéztem a következő részeket. A cím alapján biztosan messze elkerültem volna, mert rögtön a főiskola egyik legértelmetlenebb tantárgysorozatát idézte emlékeimbe: a pedagógiát és társait. De ott kiderült számomra, hogy van remény, még ha kevés helyen is. Többek között a fenti alapelveket alkalmazzák, akár egy-két évtizede is általános- és középiskolai osztályaikban. Szembetűnő volt, hogy a gyerekek szívesen járnak iskolába és el tudják mondani értelmesen a véleményüket.
Handy szerint a megfelelő önzés filozófiájának beépítését időben el kell kezdeni. (Lásd két korábbi bejegyzésem A megfelelő önzés és Bizalmon alapuló menedzsment címmel). „Olyan oktatásra van szükség, amely kialakítja a gyermekekben a felelősségérzetet saját maguk és mások iránt.” Hivatkozik az USA Gyermek-egészségügyi Központja által felsorolt tulajdonságokra, melyek ahhoz kellenek, hogy a gyermekek (emberek) az életben sikerrel vegyék az akadályokat: magabiztosság, kíváncsiság, akarat, önfegyelem, képesség a kapcsolatok alakítására, a kommunikációra és a kooperációra.
Nyílván mindenkinek mások a személyes tapasztalatai, néha beszélek olyanokkal is, akiknek nagyon jó iskolai emlékei vannak és szeretettel emlegetik tanáraikat. A saját tapasztalataim, sok-sok ismerősömével együtt inkább azt erősítik, hogy az iskolaévek során (beleértve az általános iskolától a felsőfokú oktatásig minden szinten) vagy semmiféle fejlesztő munka nem folyik a fenti hét sikertényezővel kapcsolatban, vagy kifejezetten rontja a tanuló esélyeit az intézményben uralkodó hozzáállás, tanári viselkedés. Például önbizalmát letörik, kíváncsiságát nem inspirálják, önfegyelem helyett külső fegyelmezés a jellemző. Esetleg nyomokban emlékszem afféle aktivitásokra, ahol a tanulók vagy hallgatók kommunikációs, kapcsolatteremtő vagy együttműködési készsége fejlődhetett. Lehet, hogy újabb, pl. MBA képzéseken már előfordulnak ilyenek, mint a csoportfeladat vagy projektmunka. Annál több tényadatot és felsorolást kellett gyorsan bemagolni és még gyorsabban elfelejteni.
Handy az alábbi hét elvet javasolja követésre, ha az iskola célja az életre és a munkára való felkészítés:
1. Saját magunk felfedezése fontosabb, mint a világ felfedezése – mindkettő fontos, „de a világ mindig is ott lesz.”
2. Mindenki jó valamiben – „az életre nevelő iskola feladata az kell legyen, hogy a fiatalnak segítsen felépíteni az intelligenciaprofilját, majd az, hogy támogassa őt az adott egy-két intelligencia fejlesztésében,” amiben az illető fiatal a legjobb. Gardner, Goleman és Handy listája az intelligenciákról: tényalapú, elemző, numerikus, nyelvi, térbeli, atletikus, intuitív, érzelmi, gyakorlati, interperszonális és zenei.
3. Az élet maraton, nem lóverseny – míg az utóbbin az első három befutó számít csak, az előbbiben mindenki nyertes, aki lefutja a távot. A gyerekekkel íratott folyamatos vizsga- és felvételi tesztek az oktatást inkább lóversennyé teszik. Manapság már egyébként lassan a bölcsődébe is felvételi vizsgát kell tenni Magyarországon. Léteznek területek, ahol un. „just-in-time” vizsgák vannak, ami az életre neveléshez sokkal megfelelőbbnek tűnik. Az angliai zeneiskolákban például akkor jelentkeznek az egyébként magas mércét állító vizsgákra, amikor tanáraik szerint készen állnak rá (nem tudom, itthon hogy megy a zeneiskolákban). Hasonló a helyzet küzdősportokban is, ahol az edző dönt a megfelelő időpontról. Kortól függetlenül büszke lehet az összes sikeres vizsgázó a teljesítményére.
4. Tudni, hogy „mi” nem olyan fontos, mint tudni a „hol”, „hogyan” és „miért”-et – az oktatás még mindig főleg abból a feltételezésből indul ki, hogy a fejeket információtömeggel töltse tele, amit aztán gyorsan el is felejtünk. Pedig a tudás manapság gyorsan elérhető: kézikönyvekben vagy az interneten. A memorizálásnál fontosabb lenne, hogy tudjuk, mit hol találunk, és mit kezdjünk vele, ha megtaláltuk. Természetesen nem arról van szó, hogy az orvosoknak nem kell tudniuk az anatómiát, vagy a hídépítőknek a statikát, de az arányokon feltétlenül érdemes lenne változtatni. Különösen, hogy semmi értelme olyan információmennyiséget az elmébe kényszeríteni, amit a dolgozat vagy a vizsga után órákon belül likvidálunk.
5. Az iskola legyen olyan, mint a munka, és fordítva – ha a diákok munkaként tekintenének az iskolai tevékenységre, ugyanolyan komolyan vehetnék, mint más, iskolán kívüli tevékenységeket.
6. Az élet egy utazás, amely otthon kezdődik – az egész életen át tartó tanulás megalapozását a szülők tudják elősegíteni, nem lehet ezzel várni a beiskolázásig. A gyermeknevelést tehát érdemes tanítani, még ha nem is túl széles körben elterjedt kezdeményezés.
7. A tanulás nem más, mint a megértett élmény – „Azáltal tanulunk, hogy visszatekintünk arra, ami történt. A folyamat ritkán működik fordítva, bár a legtöbb oktatási program ebből a feltételezésből indul ki. Azt reméljük, hogy megtaníthatjuk az embereknek, hogyan éljenek, mielőtt élnének, vagy hogyan menedzseljenek, mielőtt menedzselnének.” A tapasztalati tanulásról beszél itt Handy, mely a strukturált gyakorlatokat alkalmazó tréningek alapelve. Van egy feladat, abban valahogy viselkedünk, visszatekintünk a viselkedésünkre / visszajelzést kapunk, majd eldöntjük, hogy egy hasonló helyzetben a jövőben mit szeretnénk másképp csinálni.
Pár évvel ezelőtt láttam egy dokumentumfilm-sorozatot a Duna TV-n Alternatív pedagógiák címmel. Véletlenül ragadtam a készülék előtt és aztán megnéztem a következő részeket. A cím alapján biztosan messze elkerültem volna, mert rögtön a főiskola egyik legértelmetlenebb tantárgysorozatát idézte emlékeimbe: a pedagógiát és társait. De ott kiderült számomra, hogy van remény, még ha kevés helyen is. Többek között a fenti alapelveket alkalmazzák, akár egy-két évtizede is általános- és középiskolai osztályaikban. Szembetűnő volt, hogy a gyerekek szívesen járnak iskolába és el tudják mondani értelmesen a véleményüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.