Ugyanis annak több értelme van. A kritizálás leggyakrabban arról szól, hogy valaki más tevékenységének eredményében találunk kifogásolni valót, elsősorban a saját nézőpontunkból, saját tapasztalataink, meggyőződéseink, hiedelemrendszerünk, tudásunk és látókörünk alapján. A kritizálás tehát mindezeknek köszönhetően egyrészt meglehetősen gyenge alapokon áll, másrészt igen ritkán tartalmaz jól megvalósítható, kontextusba illő alternatív megoldási javaslatot. A klasszikus mondást idézve: fikázni könnyű, alkotni nehéz. A kritizálás egyáltalán nem azonos a kritikus gondolkodással, ami pedig a McKinsey Global Institute tanulmánya szerint 2030-ra az úgynevezett “higher cognitive skillset” egyik fontos és elvárt eleme lesz a fokozatosan növekvő mértékben automatizált munkahelyek részéről. Az OECD PISA felmérések az utóbbi időben a problémamegoldási és a kritikus gondolkodási képességeket is vizsgálják a közoktatásban résztvevő tanulók körében, és sajnos az a helyzet, hogy a hazai diákok finoman fogalmazva nincsenek az élmezőnyben. Az iskolarendszertől tehát nem sokat várhatunk e téren. Az osztályozással viszont sikerül nagyszerűen beégetni a másokról való felülről ítélkezés kultúráját…
