Bár már sok éve nézegetek TED videókat, még csak most szombaton estem át a TED-tűzkeresztségen. Ez persze nem volt véletlen, valahogy eddig nem szántam rá magam, hogy egy egész délutánon keresztül előadásokat hallgassak, még akkor sem, ha több hazai rendezésű esemény szervezői és előadói között jó pár régi ismerősöm, kollégám is feltűnt már. Az előadásokkal ugyanis nem mondhatnám, hogy felhőtlen lenne a viszonyom. Életem során az előadásokon töltött nem kevés időm 95%-ában halálra untam magam. Oktatási felhasználásukban egyáltalán nem hiszek, legalábbis úgy semmiképp, ahogy azt jellemzően alkalmazzák, de azt aláírom, hogy az előadások két dologra nagyszerű lehetőséget nyújtanak: a szórakoztatásra és a figyelemfelkeltésre. Mindkettőnek előfeltétele a kiváló minőség. Amikor azonban szeptemberben felbukkant előttem az első, szülővárosomban szervezendő TEDx reklámja, amit ráadásul abban a korábbi nevén Vörös Csillag moziban tartanak, ahol gyerekkoromban szájtátva néztem Bud Spencer és Terence Hill pofozkodásait, egyáltalán nem tudtam ellenállni a csábításnak, és őszintén szólva nem is akartam.
