Még mindig vészesen sokan meg vannak győződve arról, hogy ha elmondják az okosságot egy megbeszélésen vagy egy képzésen a kollégáknak, akkor onnantól kezdve minden megváltozik, és annak megfelelően fognak működni. Pedig mi sem áll távolabb a valóságtól. Az emberi agy nem így tanul ugyanis. Nézzük meg lépésről lépésre, hol csúsznak el a dolgok, és vegyünk elő néhány lehetőséget, amelyekkel fokozható a tényleges fejlődés és/vagy viselkedésváltozás valószínűsége!
A jelenlét nem meghallgatás
Jelen volt a megbeszélésen vagy a képzésen, szóval tudnia kéne. Jól hangzik, de még az se biztos, hogy ott és akkor eljutott a tudatáig a delikvensnek, amiről szó volt. Például a telefonját nyomkodta vagy az email üzeneteid dolgozta fel épp. Annak valószínűsége, hogy ténylegesen odafigyeljen, és ne terelődjön el a figyelme, többféle módon növelhető. Az egyik az elvárásmenedzsment, melynek keretei között megállapodunk előre arról, hogy csak a szünetekben használjuk a technikai eszközöket, elrakjuk, vagy akár félretesszük őket a megbeszélés idejére. A másik a megfelelő facilitálás: a program vezetője udvariasan jelzi, hogy akkor tudjuk elkezdeni vagy folytatni, amikor mindenki megválaszolta a fontos üzenetét, és itt tud lenni teljes figyelmével. A harmadik, hogy nem untatjuk halálra az embereket. Ehhez is állnak eszközök rendelkezésre: releváns legyen a téma a résztvevőknek (és ezt értsék is, miért), változatos legyen a módszertan, továbbá be legyenek vonva a résztvevők, ne várjuk el tőlük, hogy passzívan üljenek végig egy hosszas frontális előadást, mert arra az ember nem sokáig képes.
A meghallgatás nem megértés
Attól, hogy hallotta, egyáltalán nem biztos, hogy érti is, illetve ugyanaz az értelmezése, mint amire a költő gondolt. A megértés valószínűsége ugyancsak a bevonással fokozható, amikor is a tartalommal csinál valamit a résztvevő. Ekkor meglévő tudáselemeihez kapcsolja az információkat: példákat keres rá a saját tapasztalataiból, különféle kontextusban megállapítja az érvényességét, gondolkodik a gyakorlati alkalmazhatóságon, meghallgatja mások eltérő tapasztalatait, kérdéseket tesz fel, ha nem érti pontosan vagy ha kognitív disszonanciát érez (amikor a meggyőződéseivel, tudásával, szokásaival nincs harmóniában az új információ). Egyes tevékenységeknél a megértés nem is igen érhető el úgy, hogy ne végezné az illető magát a tevékenységet, azon túl, hogy beszél róla.
A megértés nem emlékezés
A megértés gyakran a tudás illúzióját kelti az emberben. De ha másnap vagy egy hét múlva rákérdezünk, már nem lesz képes magától megfogalmazni pontosan, hogy miről is volt szó. Az emlékezés valószínűségének fokozására két megközelítés is igen hasznos. Az egyik, hogy időben szakaszolva újra elővesszük a témát (spaced repetition), ezzel a felejtést nehezítjük. A másik, hogy maga a résztvevő idézi fel, mutatja meg, vagy mondja el a saját szavaival a tartalmat vagy annak lényegét (retrieval practice).
Az emlékezés nem használható tudás
Attól, hogy valamire emlékezünk, még nem jelenti, hogy a megfelelő kontextusban elő is tudjuk húzni. Ehhez arra van szükség, hogy tisztában legyünk vele, milyen szituációkban hasznos és milyenekben nem az adott cselekvés vagy tudáselem. Ez másképp nem megy, mint próbálgatással. Az éles helyzetekben való alkalmazás, majd a tapasztalatokról való reflektálás fog abban segíteni, hogy gyakorlati haszna is legyen annak, amit tanultunk. A valószínűséget tehát a kipróbálás facilitálásával és nyomon követésével növelhetjük.
A használható tudás nem készségszintű alkalmazás
Amikor tanulunk, a neuronjaink között új kapcsolatok jönnek létre, és egy-egy mentális koncepció, viselkedés vagy cselekvés egyszerre izzítja a kapcsolódó idegsejt-hálózatot. A gyakorlás során tudnak ezek az idegpályák megerősödni, és az ennek következtében kiépülő myelinburok felgyorsítja az ingerület-átvitelt. Ezért megy valami flottul, gyorsan és könnyedén, amikor már jól begyakoroltuk. Ha tehát készségszintű alkalmazásra gyúrunk, a rendszeres gyakorlásnak kell megteremteni a lehetőségét. A fejlesztő munkának ez alapvető eleme (kéne legyen), mert ha az emberekre rábízzuk, akkor igen kis arányban fog megvalósulni önálló kezdeményezésből.
A készségszintű alkalmazás nem profi teljesítmény
Ahhoz, hogy profivá váljunk egy tevékenységben, nagy mennyiségű időt és energiát kell fektetni a további gyakorlásba. Nem is akárhogyan: itt már az apróságokat kell tökélyre csiszolni (deliberate practice). A profik között már nagyon kis különbségek vannak, elég arra gondolni, hogy tizedmásodpercek döntenek a döntőbe jutott 8 olimpikon között, vagy hogy egy-egy nagyon hasonló képességű csapat esetében aznap épp melyik felé billen a mérleg. A munka világában azért általában nagyon messze vagyunk attól a profizmustól, amit a versenysport vagy épp egy-egy művészeti ág megkövetel. Mindenesetre a munkában is a temérdek tudatos gyakorlás, csiszolgatás emeli ki a legjobbakat az átlagosan jók közegéből.
Természetesen a felsorolt lehetőségek nem mindenkinél és minden esetben működnek. Annak lehet segíteni, akinek szándékában áll fejlődni. Amiről viszont meg vagyok győződve az idegtudomány jelen állása szerint, hogy az egyes lépcsőfokokon a fent felsorolt módszerekkel lehet fokozni annak valószínűségét, hogy az erőfeszítéseinknek végül eredménye is lesz. Ha elmegyünk egy napra lovakkal vagy hörcsögökkel csapatépíteni, vagy ugyanebben az időkeretben űrhajót építünk nokedli tésztából, az biztos nagyon kellemes meg vicces lesz, de túl sok hatást ne várjunk tőle. Esetleg ha este őszintére isszák magukat az emberek, és régóta hordozott sérelmeiket pálinka segítségével kölcsönös vállon veregetéssé szublimálják.
• • •
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.