A tisztelet és az alázat szerepe a bizalomépítésben

Úgy alakult, hogy nekem végképp nem volt érzékem mindazokhoz a területekhez és tevékenységekhez, amelyekben a faterom tehetséges volt vagy érdekelte. Ide tartozott a matematika, a fizika, a logikus gondolkodás, a (nép)tánc, a súlyemelés, a foci és a kertészkedés. Ami iránt én mutattam affinitást, mint például a szavak világa, az alkotás, a humor vagy a könnyűzene, számára nem képviseltek túl sok értéket, a humán tudományokat pedig kifejezetten lenézte. Nem nehéz kitalálni, hogy hamar kifogytunk a közös témából…

Tekerjünk előre néhány évtizedet, amikor is azt konstatálhattam, hogy az én fiammal kábé ugyanannyira vagyunk tehetség és érdeklődés terén egy hullámhosszon, mint amennyire egy generációval felfelé leírtam. Őt sem az olvasás/írás vagy a zene hozza lázba. Ellenben mindazokban rettentő ügyes, ami tőlem igen távol áll. Kezdjük a praktikus érzékkel: a szereléssel-barkácsolással, amihez én analfabéta voltam világ életemben, még egy szöget se nagyon bírok beverni, neki pedig hatévesen már szerszámos ládája volt. Folytassuk a horgászattal, megint csak évek óta nyomja. Ha meg kéne fognom egy csontkukacot, elokádnám magam, és azt a büdös, sikamlós halat is csak azért érintem meg konyhakész filé állapotában, hogy meg tudjam sütni, mert finom. A fiam szombaton 17 db pontyot fogott a Balatonban, majd becsületesen visszadobálta őket. És fejezzük be a példák sorát mindenféle mozgásos tevékenységgel: tulajdonképp mindegy, mibe fog bele, hogy ütő kell hozzá vagy csak labda, pillanatok alatt ráérez. Kábé a második próbálkozásra szaltózott vagy mászott fel a kötélre, amire szerintem én soha az életben nem voltam képes. Mármint egyikre se. Harmadikosként az egyik múlt heti tesi órán csak úgy passzióból lefutott nyolc kilométert az egyik haverjával, nekem meg ötszáz méter után már mindig szúrt az oldalam.

Csakhogy én nagyon másképp igyekszem hozzáállni ehhez a különbséghez, mint amire saját élményű példát tapasztaltam. Bevallom, azt a legnehezebb elengednem, hogy az olvasás nem nagyon vonzza. Mindazokért viszont, amiben ügyes, és ami iránti érdeklődése szorgos tanulásra és gyakorlásra készteti, tisztelettel és alázattal tekintek erre a derékig érő gyerekre. Ezt egyáltalán nem nehéz megtennem, mert minden embert becsülök, aki erőfeszítést tesz és teljesítményt ad le. Eszembe se jut legyinteni rá vagy becsmérelni azért, mert egy számomra kevésbé vonzó vagy ismeretlen témában teszi ezt, legyen az elektronikus zene vagy numizmatika. Ha bizalmi kapcsolatra törekszünk valakivel, és ez egy vezető munkájában igen fontos dolog, sokat segít, ha a másik ember erősségei felé tisztelettel és elismeréssel fordulunk. Saját erősségeink, tudásunk és tapasztalataink terén pedig túlzott önbizalom helyett inkább kellő alázatot tanúsítunk szakterületünk irányában, hiszen valószínűleg a befektetett évek ellenére a teljes képből lószart se tudunk. Ahogy fejlődünk, úgy lesz több a kérdés bennünk, mint a válasz. Persze mindez valószínűleg bizarr gondolkodásnak hangzik a féktelen önfényezés és az egyedüli igazság letéteményeseként gyakorolt kommentelés korában. Bizalmat azonban, tapasztalataim szerint valahogy mégsem ezekkel sikerül építeni másokban. Persze lehet, hogy nem jól látom, mutatok példát rögtön az alázatból. :-)