Korlát és reménysugár a fejlesztőmunkában

Hetek óta forgatok a fejemben egy idézetet, aminek az eredeti forrását sajnos nem tudtam fellelni, csak instagramos bölcsesség képében találtam meg, ahogy magam is belefutottam. Ettől még felettébb találónak tartom. Így szól:

“You cannot force someone to comprehend a message that they are not ready to receive. Still, you must never underestimate the power of planting a seed.”

Valami olyasmit mond tehát, hogy nem tudunk rábírni senkit egy üzenet megértésére, aminek a befogadására nincs készen. De ettől függetlenül ne becsüljük alá az elvetett mag erejét. Ez két oldalról is segít a magamfajta maximalista tanárembernek. Egyrészt folyamatosan tapasztalom, hogy ugyanaz a gondosan kitenyésztett, hi-bred gondolatmagocska az egyik emberre jelentős hatást gyakorol, további töprengésre és cselekvésre készteti, addig a másik csak értetlenül áll előtte, hogy “És akkor mi van? Amúgy mikor lesz az ebédszünet?” Persze nagyon sok minden befolyásolhatja, hogy az illető mennyire áll épp készen egy üzenet befogadására. Gátolhatják ezt különféle helyzeti tényezők, mint például aktuális belső és külső történések, amelyek miatt egyszerűen csak más valami került a figyelme fókuszába. Vagy a személyes tanulási útjának még egy korábbi állomásán tart, és több lépcsőt kellene átugrani az aktuális gondolat megemésztéséhez, így inkább csak átrohan a bélrendszerén a felkínált szellemi táplálék. És az is könnyen előfordulhat, hogy valós tanulási érdeklődése vagy nyitottsága nem nagyon van, pont elvan ott, ahol éppen tart. Nekem például nem könnyű beletörődnöm, hogy egyes résztvevők személyes okokból az adott pillanatban nem tudnak partnerek lenni a közös tanulásban emiatt. Pedig kénytelen vagyok.

Az idézet második fele azonban reményt adhat számunkra. Azt is többször megtapasztaltam már, hogy valakinek később kerültek helyre a puzzle-darabkák. Akár néhány nap, hét vagy hónap múlva utaltak vissza egy gondolatra, ami időközben értelmet nyert számukra, akár évekkel később jönnek elő nagyszerű saját ötletként azzal, amit annak idején határozottan baromságnak tartottak, vagy szimplán csak nem rezonáltak rá.

Ha már ennél a vetőmagos metaforánál tartunk, újra és újra be kell látnom, hogy a tanító-fejlesztő-alkotó embernek mennie kell előre: lehetőség szerint jól előkészített talajokat keresni, aztán ott bőszen hinteni a magvakat. Aztán alkalmanként hátranézni, és megörülni a nagy kalászoknak, de azoknak is, amelyek késve ugyan, de mégiscsak előbújtak. És elfogadni, hogy bár nincs 100%-os eredményesség, a gazdagon termő kalászok a veszteséget bőven pótolják. Épp a héten számolt be róla egy régi ismerősöm, hogy a Bélás könyvemet a cégüknél egy vezetőképző beszélgetéssorozat alapanyagaként használják. Többször is eljutott már hozzám hasonló információ, akár számomra teljesen ismeretlen szervezetekből. Egy idő után önálló életre kel, saját magától indul szaporodásnak, amit egyszer útjára indítottunk. Csak hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a folyamatra korlátozottan van ráhatásunk.