A képességfejlődés négy lépcsőfoka

Rendre felmerül a vezetői alapképzések résztvevői irányából a kérdés, hogy az újonnan megismert, egyszerűnek tűnő, ám a gyakorlati kipróbálás során már sokkal nehezebbnek bizonyuló módszereket vagy eszközöket hogyan lehet készségszintre emelni. Olyanokra gondolok itt, mint például a valóban támogató, értékes visszajelzésadás, a kommunikációban résztvevő személyek mondanivalóját hatékonyan szinkronizáló értő figyelem, a tudatos beszélgetésvezetés elgondolkodtató vagy előrevivő kérdésekkel, a céltudatos érdekképviselet, vagy a határainkat egyértelműen kijelölő és az időgazdálkodásunkat eredményesen védő nemet mondás. Mindig örülök, amikor előkerül ez a kérdés, mert látszik belőle, hogy a vezető helyesen méri fel a kihívás mértékét abban, hogy az adott készség tényleg vérré váljon. Ilyenkor általában elmesélem a modellt, amit először Martin M. Broadwell dobott fel Teaching for Learning című könyvében. Már a könyv elnevezése is sokat ígérő, miszerint a tanításnak az volna a célja, hogy végül legyen valami hatása, ne az “anyag leadása” jelentse a munka elvégzését. Na szóval, amikor egy új készséget igyekszünk megtanulni, majd abban fokozatosan egyre otthonosabban mozogni, négy jól elkülöníthető fázison megyünk keresztül:

Unconscious incompetence. Ebben a fázisban még annak sem vagyunk tudatában, hogy az adott készség tekintetében hiányzik a kompetenciánk. Zsigerből toljuk a bántó szavakat visszajelzés címén; nem azért figyelünk a másikra, hogy megértsük, hanem hogy valamit reagálhassunk a saját bődületes és határtalan okosságtengerünkből; vagy életünkben se hallottunk még arról, hogy a húsnak kérget kéne adni a sütés elején, hogy ne száradjon ki. 

Conscious incompetence. Itt már tudatában vagyunk a kompetenciahiánynak, mert valaki beleverte az orrunkat, vagy magunk tettük meg ugyanezt a szaglószervünkkel. Nagyszerű időpillanat ez a fejét tanításra adó földlakónak, hogy megmutassa a lehetőségeket, módszereket, eszközöket, majd pedig ideális esetben saját maga tapasztalhassa meg az illető, miként kéne eljárni az adott tudás és készség birtokában. Elárulom egyébként, hogy még ez a könnyebbik része a dolognak, mind a képzést végző szakember, mind a delikvens részéről.

Conscious competence. Na ez a legkomiszabb része a történetnek, ugyanis ahhoz, hogy bármibe rendesen beletanuljunk, kurva sokat kell gyakorolni, és akkor még finom voltam. És nem csak gyakorolni, hanem a tapasztalatok, a reakciók és a visszajelzések segítségével reflektálni, valamint folyamatosan reszelgetni a tudományunkat. Jönnek a botlások, a kudarcok, a hasra esések, és természetesen a sikerek, a megerősítések is. A bőséges, tudatos gyakorlás, eleinte több, aztán egyre kevesebb koncentrálással, viszont meghozza az eredményt. Meggyőződésem, hogy aki hathatósan segíteni akar másnak a tanulásban, annak erre a fázisra komoly figyelmet kell fordítania.

Unconscious competence. Hab a Borsodin, ami a jutalom a nap végén. Ebben a szakaszban már báncsa, sőt, hasogassa a fülünket a saját suk-sükölésünk. Eszünkbe se jut minősítő, általánosító vagy cinikus visszajelzéseket adni, maradunk a leíró jellegű megfigyeléseknél. Természetes számunkra, hogy összefoglaljuk, amit megértettünk a másik mondandójából, elkerülendő a félreértéseket. El se tudjuk képzelni, hogy az értékeinkkel szemben álló szituációkat szó nélkül benyeljük, vagy hogy igent mondjunk arra, ami ellen a gyomrunk figyelmeztető jelzéseket küldözget. Fogalmunk sincs, hányas sebességfokozatban pörög épp a motor, és mikor került oda. Pedig pont jól húz és nem rángat.

Ha a képességfejlődés támogatása a célunk vagy a feladatunk, különböző módszerekhez szükséges folyamodnunk az egyes fázisok során. Az elején meg kell mutatnunk vagy tapasztaltatnunk, hogy ott van az a bizonyos ismeret-, tudás- vagy képességhiány. Utána be kell tölteni a tudnivalókat, módszereket, eljárásokat, technikákat. Majd pedig a masszív gyakorlást és a tapasztalatokról való reflektálást kell segíteni, hogy előbb-utóbb az új dolgok váljanak a zsigeri működés részévé.