Miért nem jó ötlet másokhoz hasonlítgatni magunkat?

Nemrégen írtam arról, hogy a saját múltunkhoz érdemes hasonlítanunk magunkat, nem mások jelenéhez. Most szeretném ezt egy kicsit kibontani. Gyakran előfordul az emberekkel, hogy ilyen megfigyeléseket tesznek: ennek az illetőnek szebb a ruhája vagy a lova, mint az enyém, pompásabb a lakhatása, vastagabb a pénztárcája, csinosabb/snájdigabb a kedvese, sikeresebb a biznisze, gyorsabban tud futni, ügyesebben fagottozik, magasabbra jutott akármiféle hierarchiában, szerepelhet a tévében, esetleg több aranyérme van a gyerekeinek. Hosszasan lehetne sorolni, mi mindenben járnak mások előrébb mint mi magunk.

Az első probléma ezzel a megfigyeléssel, hogy többnyire egyetlen vagy néhány tényezőt választunk ki a sok közül, méghozzá a legfeltűnőbbet, amiben az adott személy kiemelkedik. Sokan vágynának olyan tehetségek életét élni, mint Mozart, Dante vagy Raffaello, míg meg nem tudják, hogy 37 éves korukban mindhárman befejezték földi pályafutásukat. A fickó, akinek sikeres a biznisze, évtizedek óta nem talál párt magának, vagy talál, de nem jön össze az áhított gyermekáldás. Az irigyelt, szemrevaló párja meg sajnos csalja az illetőt. A bestseller listán taroló sikerszerző évtizedekig küzdött együtt gyermekével, akinek 37 ízülete gyullad be folyamatosan, műtétek sorát kell átvészelnie, és még morfiumot is kapott a fájdalmai mértéke miatt. A nagy cég első számú embere vagy nem volt szabadságon évek óta, vagy ha igen, azt is végigtelefonálta.

A második probléma az összehasonlítással, hogy nem látszik, mi volt az ára annak a kiemelkedő eredménynek, teljesítménynek. Például napi 16 óra munka sok-sok éven át, különféle krónikus betegségek begyűjtése, irdatlan mennyiségű edzés/gyakorlás, rengeteg kihagyott buli, hajnalban kelés minden áldott nap, rosszabb esetben a lelkiismerete szavával ellentétes cselekvések, amelyek a háttérben azért folyamatosan nyomasztják az illetőt, még ha nem is látszik.

Harmadikként az jutott eszembe, hogy bizony a kiindulópont nagyon nem mindegy. Nyílván sok tényező járult hozzá mondjuk a Facebook sikeréhez, de valószínűleg volt benne szerepe, hogy a Harvardon indult, és nem az egyik moldovai népfőiskolán, továbbá technológiai kockázatitőke-befektetők sertepertéltek a környéken, nem a fémhulladék felvásárló volt a helyi vállalkozói elit csúcsán. Ez kevés lett volna önmagában, természetesen. Más szebb és modernebb háza tényleg klassz, de felesleges vele az összehasonlítás egy nulláról induló ember számára, ha mondjuk jelentős szülői segítséggel vagy örökség gyanánt került a tulajdonosához ez a vagyontárgy. Már önmagában az, hogy valaki angol anyanyelvén ír bármiről, növeli a valószínűségét, hogy ha tényleg jó is a dolog, milliókhoz eljut. Finn vagy szlovén nyelven már kisebb az esély, még ha van is rá egy-egy kivételes példa. A legígéretesebb hazai vállalkozások közül is tényleg csak egy maréknyian tudnak a globális piacon gyökeret ereszteni, de gyanítom, hogyha az USÁ-ban indultak volna ugyanilyen módon, más perspektíva nyílt volna előttük. Valószínűleg jobban előrejelzi, mennyi jövedelmet fog egy ember termelni pályafutása során, hogy melyik országban született (Svájcban vagy Kambodzsában), mint bármilyen személyes adottsága, készsége vagy kitartó szorgalma. Kivétel itt is van, nem kérdés.

A fentiek persze nem jelentik azt, hogy a sportban vagy az üzletben ne lenne értelme a ténylegesen releváns benchmark adatoknak. De ahogy a 10 éves úszópalánták eredményeit is a hasonló életkorú társaikéval hasonlítják össze, a munka terén is annak van csak haszna, ha valóban komparálható adatokhoz viszonyítunk. Az életben általában viszont jobban járunk, ha nem választunk ki önkényesen egy-egy dolgot minden területről, aztán szomorúan megállapítjuk, mennyire középszerűek vagyunk a legjobbakhoz képest tulajdonképpen mindenben. Pedig reálisan nézve, globális vagy akár hazai összehasonlításban is többnyire ez a valóság. Esetleg egy-egy dologban nem. Csak ennek a fajta méricskélésnek nincs sok teteje.