40 felett a háromnapos munkahét az optimális?

A University of Melbourne kutatói három éve publikáltak egy 6500 fős mintán végzett kutatást, melynek egyik eleme arról szólt, hogy a 40 év feletti életkorú résztvevők jellemző heti munkaóráit, valamint kognitív képességeinek különféle feladatokkal mért eredményeit vetették össze. Arra jutottak, hogy a legjobban azok szerepeltek a felméréseken, akik heti 25 órát dolgoznak. Egyébként kb. 35 órás munkahétig csak szolidabban romlottak a szellemi kapacitást igénybe vevő feladatok eredményei, 40 óra felett viszont drasztikusan. A heti 60 órát dolgozók pedig kábé úgy teljesítettek, mint azok, akik egyáltalán nem dolgoznak. A munka tehát, amellett, hogy nemesít, stimulálja az agyunkat, de csak egy bizonyos mennyiségig, utána már megindulunk a lejtőn. Fontos megjegyezni, hogy elsősorban a tudásmunka terén tűnik relevánsnak ez a kutatás, ahol a legnagyobb jelentősége van a kognitív képességek hadrendbe állításának a mindennapi munka során.

Nem tudom pontosan, ki és mikor vezette be általános gyakorlatként a 40 órás munkahetet (ami már akkor is inkább csökkentés volt, szemben a szombati munkavégzéssel és iskolába járással, nem beszélve a múlt század elejének ipari gyakorlatával, vagy a falvakban jó pár évtizeddel ezelőtt széles körben jellemző felállással, ahol tulajdonképpen folyamatosan dolgoztak az emberek, csak vasárnap és ünnepnapokon álltak meg pihenni. Az emberek többségének életmódja és munkájának jellege azonban azóta jelentősen megváltozott, és a magasabb képzettséget igénylő szellemi munka aránya is masszívan nőtt mondjuk azzal összevetve, amikor az én nagyszüleim voltak aktív munkavállalók. Ha a munkában a fejünket kell nagy mértékben használni, akkor viszont nem mindegy, hogy az mikor kezd el leépülni, és számottevően kisebb hozzáadott értéket teremteni.

Még egy szálat behoznék ide, miszerint ha kiegyensúlyozott életkereket szeretnénk működtetni, akkor abba nem nagyon fér bele ennyi minden, tehát szinte biztosan valamit hanyagolni fogunk belőle. Ha a testi részét mellőzzük, jönnek a betegségek, ha a szellemit és a lelkit, akkor menetrendszerűen érkezik a kimerülés, a motivációvesztés, vagy akár a kiégés, ha pedig az érzelmi-kapcsolati szálat, akkor ezen a téren tapasztalhatók pofára esések. Ráadásul ezek a területek egymásra is erősen hatnak, pozitív és negatív irányban egyaránt. Például amikor jó erőben vagyunk, lelkileg is épebbnek érezzük magunkat, ha viszont a szeretetkapcsolataink kiüresednek vagy tönkremennek, hiába az üzleti/karrierbéli siker, nem sok értékét érezzük. Márpedig mindezekhez időre van szükségünk. Fizikai, szellemi, érzelmi és lelki feltöltődés nélkül nincs egészség és nincs jóllét sem, legalábbis hosszabb távon. A napi 8-9 óra munka, plusz a munkába eljutás ill. gyereklogisztika és az operatív rutin teendők (tisztálkodás, házimunka, táplálék előállítása), valamint az alvás (amin ugyancsak lehet spórolni ideiglenesen, de nem fenntartható módon, mert aztán odaver minden más területen a krónikus kialvatlanság) jó eséllyel elviszi a 24 óra háromnegyedét de inkább még többet, ha valakinek családja van. Ebbe a maradék időbe, valamint a hétvégékbe kéne belepréselni a családtagokkal foglalkozást, a rendszeres mozgást, a tanulást/intellektuális tevékenységet, alkotást, kultúrafogyasztást, lazítást, barátokkal kapcsolattartást, és valamiféle lelki újratöltődést is. Persze tekinthetünk ezekre úri huncutságként is, csak ám ezek hiánya rendre megbosszulja magát, akár tudomásul vesszük, akár nem. Akár összekapcsoljuk vele az egészségügyi problémákat, a motivációvesztést vagy a kapcsolati gondokat, akár nem.

Ezt én nyilván sosem mértem meg, nem is rajzoltam idő/teljesítmény grafikonokat, és nem integrál-számítottam a görbe alatti területet, de gyanús számomra, hogy a szellemi munkában jobban járunk, ha valaki a számára optimális időkeretben komoly teljesítményt ad le, mintha a belét húzná kétszer annyi ideig, azt az illúziót keltve, hogy keményen melózott, mert lenyomatott 40 vagy 50 órát. Arról nem is beszélve, hogy nem mindegy, milyen időtávon tartható fenn az egyén lelkesedése a munkája iránt. E téren pedig hasonló a helyzet, mint a gépeknél: amit rendszeresen karbantartunk, az tovább zakatol. Ha viszont kevesebb napban/órában dolgozunk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy alacsonyabb bevételi szintet érhetünk el, mint ha full time nyomatnánk. Valamit valamiért.

Hogy ne legyen teljesen utópisztikus ez a háromnapos munkahét elképzelés, mondanék két példát, ahol már most is van erre mód a gyakorlatban. Az egyik, hogy szerencsére már több olyan cég is van, ahol abszolút lehetséges a részmunkaidős visszatérés, elsősorban az édesanyák számára. Nem mondom, hogy általánosan jellemző, de a munkaerő-felvétel kihívásai is ebbe az irányba terelik a vállalatokat. A másik, amiről Charles Handy ír elefánt és bolha viszonylatként, amikor is közepes vagy nagyvállalatoknak külsősként dolgoznak be tapasztaltabb kollégák, speciális szaktudást igénylő szolgáltatásokkal. Bár a vállalkozói lét sem fenékig tejfel, és a megrendelések kiszámíthatatlanul érkeznek, rá lehet állni egy olyan működésmódra, amibe az ember ügyesebben és rugalmasabban beletervezheti a feltöltődési szakaszokat. Alkalmazott vállalati felső és középvezetőként jelenleg erre kevesebb példát látok, de örömmel hallanék róla, ha van tudomásotok ilyenről.