Háromból csak kettőt választhatunk?

Van az a jópofa, és valószínűleg igaz mondás a szolgáltatásokkal kapcsolatban, hogy a jó, a gyors és az olcsó ideális triójából kettőt lehet választani. Ami jó és gyors, az nem lesz olcsó, ami gyors és olcsó, az nem lesz jó, ami pedig jó és olcsó, arra bizony várni kell. Teljesen tudománytalanul ugyan, de elkezdtem azon töprengeni, hogy vajon a munkával kapcsolatban is létezik-e ilyen arany hármas, amiből mindig csak kettőt választhatunk. Tapasztalataim azt súgják, hogy igen.

Olyan munkát szeretnénk, amivel sok pénzt lehet keresni, egyúttal lehetőségünk van önmagunkat megvalósítani, a szenvedélyünknek megfelelő tevékenységet folytatni. Persze mindemellett szabadságra is vágyunk, hogy ne érezzük magunkat a munka rabszolgájának, jusson megfelelő idő a feltöltődésre, a pihenésre, a számunkra fontos emberekre, de a magántermészetű érdeklődési területeinket se kelljen elhanyagolnunk. Attól tartok, hogy a három egyszerre nem nagyon szokott teljesülni, az egyikből engedni kell.

A szenvedéllyel dolgozó, sikeres és sokat kereső embereket a megfigyelésem szerint beszippantja a munka, tulajdonképpen saját maguk rabszolgájukká válnak, és ritkán tudnak egészséges egyensúlyt kialakítani az életük egyéb területeivel. Saját bevallásuk szerint nem jut elegendő idő a családjukra, a rendszeres testmozgásra, szó szerinti le- és kikapcsolódásra, kultúrára, barátokra. Esetleg egy-kettőre a felsoroltakból, amit nem hajlandók elengedni. Sokszor ez épp a sport vagy a család, mert különben nem bírnák a gyűrődést.

Olyan emberekkel is lehet találkozni, akik darálnak valami számukra már egyáltalán nem szórakoztatót vagy lelkesítőt, de mivel sokat keresnek vele, egyre kevesebb időbefektetéssel, megteremtik maguknak a lehetőséget, hogy szabadon oszthassák be a mindennapjaikat. Ennek ellenére hiányérzetük van, és ez meg is marad mindaddig, amíg nem találnak újra egy témát, amibe teljes erővel belevethetik magukat (esélyes, hogy ismét felborítva az egyensúlyt). Nagyobb kihívás ez, mint amilyennek tűnik.

Végül ott vannak azok, akik a munkájukban tényleg a helyükön vannak, azt szenvedéllyel és elkötelezettséggel végzik, viszont nem hagyják, hogy bekapja őket a gépszíj. Határokat szabnak, és az életük minden fontos területére szakítanak időt és energiát. Így viszont azt is el kell fogadniuk, hogy nem fogják hülyére keresni magukat.

Természetesen nem háromféle ember van (csak kétféle: aki szerint kétféle ember van, és aki szerint nem :-) ), arról nem is beszélve, hogy milyen sokan lehetnek, akik a háromból egyre, vagy akár egyre se tudnának bőszen bólogatni saját életükkel és munkájukkal kapcsolatban. Inkább csak elgondolkodtatónak szántam ezt a kis eszmefuttatást, először saját részre, aztán az olvasóknak. 

Számomra is újra és újra felbukkan a dilemma, hogy az üzleti teljesítményért és sikerekért az ember a saját szabadságát és egyensúlyát áldozza fel. Máskor pedig a szabadsággal és az egyensúllyal a komolyabb üzleti sikert. Biztos van kivétel, mint mindenre. Talán ismerünk is egyet-egyet, akinél mindhárom ott van. Vagy csak kívülről látszik így?