Önérvényesítés: lenevelés és újratanulás

A felnőttek körében vannak olyan emberek, akiknek az ég világon semmi problémájuk nincs az érdekeik és az akaratuk érvényre juttatásával. Egy részük mindezt úgy teszi, hogy közben azért tekintettel van másokra, tudja és tiszteletben tartja, hogy nekik is vannak céljaik, érdekeik, szándékaik, jogaik. De ettől még tolja, ami neki fontos, vagy ellenáll annak, amit nem akar. Tehát asszertív. A másik csoportba tartozók pont leszarják, hogy él még más ember is a földön rajtuk kívül, és minden gond nélkül taszítanak másokat lépéskényszerbe manipulatív módon, vagy akár a nyíltan agresszív megnyilvánulásoktól sem riadnak vissza. Sok olyan ember is éldegél a bolygónkon azonban, becslésem szerint többen is, mint az előző két csoport tagjai, akinek bizony nem magától értetődő, hogy kitartóan képviselje a szándékát vagy az érdekeit, megmondja másoknak, mit akar tőlük, tudjon nemet mondani arra, amit a háta közepére kíván, vagy határozottan és magabiztosan visszautasítsa az őt ért igazságtalan támadásokat.

Nekem az a teóriám, hogy minden emberi lény önérvényesítőnek születik. Biztos vannak benne fokozatok, mint mindenben, de az új élet élni akar, fennmaradni, továbbörökíteni génjeit, ehhez pedig arra van szükség, hogy ami kell nekünk, vagy amire vágyunk, meg is tudjuk szerezni. Ennek a természetes alapadottságnak viszont jól oda lehet baszni. Szebben fogalmazva: szisztematikus és kitartó "munkával" le lehet nevelni erről a földlakókat, még akkor is, ha ez a lenevelő tevékenység nem feltétlenül tudatos. Leginkább a szülők és az oktatás képes ebben jeleskedni. Az egyik szörnyű mód az elhanyagolás, amikor a kisgyermek igényeit leszarják, nem reagálnak rá. Remélem ilyen kevés van, de tartok tőle, hogy messze nem példátlan a dolog. Ilyenkor az embergyerek megtanulja, hogy az ő akarata, szándéka nem számít. A másik “megközelítés” már sokkal elterjedtebb. A tekintélyelvű szülői és iskolai attitűd, mely nem igazán törődik vele, hogy a gyerek vagy a fiatal mi iránt érdeklődik, mi a véleménye, hogyan látja a dolgokat, miben különbözik másoktól, milyen egyedi talentumai vannak, helyette viszont azt jutalmazza, ha a gyerek beáll a sorba, végrehajtja az utasításokat, nem kérdez, nem gondolkodik, az esetleges ellenállást pedig keményen megtorolja, képes szép fokozatosan leszoktatni a visszafogottabb, konfliktuskerülőbb alkatú emberpalántákat az önérvényesítésről.

Felnőtt korban aztán ezektől az emberektől nagy elszántságot kíván, és jelentős erőfeszítésbe is telik, ha újra akarják tanulni ezt a hajdanvolt képességet. Hogy igenis megmondhatod, mit szeretnél, hogyan akarod másképp, mibe nem fogsz belemenni, milyen viselkedést vagy kommunikációs stílust nem fogadsz el a másiktól. Mindezt határozottan, belső erővel megtámogatva, de agresszió, hiszti vagy manipulálás nélkül, kulturáltan.

Nem kis dilemma egyébként a gyermeknevelésben, hogy mennyit nyirbáljunk vissza a törpék erős akaratából. Az is tisztán látszik, hogy ha nincsenek keretek, hiányzik a következetesség, és mindig azt csinál a gyerek, amit épp akar (nem köti be a biztonsági övet, nem mos fogat, nem fogad szót a rá vigyázó felnőttnek, ordenáré stílusban kommunikál, disznó módon étkezik, életkori sajátosságainak nem megfelelő napirend szerint telnek a napjai, nem alszik eleget, nem lehet levakarni a képernyőről, stb.), az komoly problémákhoz vezethet a családban, a szocializációban, és összességében a személyiségfejlődésben is. Ha viszont ezt a rendszeres metszést túltoljuk, annak a gyermek későbbi önérvényesítési képessége fogja kárát látni. Attól tartok, hogy nincs recept, folyamatosan balanszírozni és mérlegelni kell. Ráadásul nem árt egy jó adag önismeret és önkontroll sem hozzá, hogy felismerjük, mikor teremtünk nevelési értéket, és mikor várjuk el a gyerekektől, hogy a saját maguké helyett a mi személyiségünk, vágyaink és preferenciáink szerint működjenek.