Oktatni könnyű, tanítani nehéz

Az oktatás jellemzően abból indul ki, hogy van egy nagyokos, aki a tudomány birtokosa, és vannak a tudatlanok, akiknek át kell adni egy rakás információt. Ezeket a tudnivalókat többnyire tartalmazza egy valaki más által megírt tananyag, könyv, jegyzet vagy folyamatleírás, az oktatónak legfeljebb annyi a dolga, hogy lepárolja belőle a címszavakat, vázlatot készítsen, majd pedig tehetsége függvényében az okosságokat felolvassa, vagy alkalmanként a jegyzeteibe pillantva élő szóban elugassa. A résztvevő feladata, hogy a hallottakat gondosan lejegyzetelje, majd pedig rövid távú memóriájának közepébe belemagolja, hogy egy későbbi számonkérés alkalmával emlékezetébe tudja idézni. Ha mindez eredményes, akkor sikeresen “leoktattuk” a témát. Nem az embert, a témát. Sajnos kevés kivétellel az iskolai emlékeim az oktatásról szóltak, igen kis arányban tanítottak nekem meg bármit. Gondolom írni-olvasni, alapműveleteket végezni, angolul beszélni. Még azt se mondhatnám, hogy megtanítottak volna úgy futni, hogy ne szúrjon az oldalam, vagy éppen bukfencet vetni. Esetleg fogalmazást írni, azon túl, hogy három részből áll: fej-tor-potroh. És persze a felnőttoktatásnak se véletlenül ez a neve. Megszoktuk a sok év alatt: lejegyzetelni, visszaböfögni, elfelejteni.

A tanításnál ezzel szemben nem az anyagot oktatjuk le, hanem a résztvevő személy van a gondolkodásunk középpontban, és arra pakoljuk rá a tudományt, kábé úgy, mint ahogy a Bazilika melletti fagyizóban felépítik azokat a szép kis rózsákat a tölcsér tetejére. Ha meg akarsz tanítani valakinek valamit, akkor számos kérdést át kell gondolni, a teljesség igénye nélkül például:

• Az adott életkorú, előképzettségű, képességszintű, stb. gyerek vagy felnőtt számára vajon milyen tartalom lenne hasznos, érthető, befogadható?

• Mi lenne az a tanulási folyamat, ami a végén valós tudást, képességfejlődést vagy viselkedésváltozást eredményez?

• Milyen méretű dózisokban van értelme adagolni a falatokat, hogy ne ürítse ki a tanuló az egészet emésztetlenül?

• Miként tudom a tartalmat kontextusba helyezni?

• Hogyan fogom felkelteni az érdeklődését a téma iránt?

• Hogyan tudom fenntartani a figyelmét? Milyen tanítás-módszertani elemeket lehetne ehhez bevetni?

• Miként tudnám elgondolkodtatni a résztvevőt?

• Hogyan tudom elősegíteni, hogy a résztvevő a meglévő tudásával, képességével összekapcsolja az újonnan tanultakat?

• Milyen feladatokat lehet adni, ahol gyakorolható vagy legalább kipróbálható, esetleg másokkal átbeszélhető a megtanult dolog?

• Milyen módszerrel tudom támogatni azt, hogy valamire használja a megszerzett tudást vagy képességet a jövőben (különben gyors ütemben elpárolog a sosem használt tudomány)?

Most hirtelen ez a tíz kérdés jutott eszembe, de nyílván lehetne még sorolni. Nem mindegy, hogy horgolni vagy deriválni akarsz valakit megtanítani, netán az időgazdálkodásának eredményesebbé tételében kívánsz segítséget nyújtani. Egy dolog felől azonban nem sok kétségem van: az egyirányú, tartalmi észosztás borzasztó alacsony hatékonyságú képzési forma, ráadásul nem látom, mitől lenne értékesebb, mint egy hangos könyv. Az utóbbi ráadásul kényelmesebb.