Milyen időtávra érdemes tervezni?

Az emberek képesek bevállalni harmincéves hitelszerződéseket, valamint “tudományos” körültekintéssel interjúzva óvónénit választani a gyermeküknek, aki szerintük leginkább irányba állítja a csemetét a húsz évvel később esedékes egyetemi felvételihez. Még nekem is, aki lelkes szószólója vagyok a tudatosságnak és a tervezettségnek, ez azért túlzásnak tűnik. Ki a fene tudja megjósolni, mi lesz évtizedek múlva, arról nem is beszélve, hogy a nagyszerű óvodapedagógus organikusan távozhat egy év elteltével mondjuk babavárás vagy elköltözés miatt.

Az édesanyámmal beszélgettünk a minap arról, hogy élete során tíz, de legfeljebb tizenöt évente mekkorát fordult körülötte a világ, milyen gyökeresen eltérő korszakokban kellett továbbevickélni. Ráadásul más és más életszakaszokkal kombinálva, mert ugye ennek is van jelentősége. Ő például a második világháború alatt született, aztán a Rákosi-korszakban, majd az 56-ot követő időszakban volt gyerek, majd fiatal egyetemista. Ehhez képest markáns különbség volt a hatvanas-hetvenes években pályát indítani, gyermekeket vállalni, lakhatást előteremteni. A nyolcvanas évek lazább szocializmusa sem volt egyforma közeg a korábbiakkal, ekkor mondhatni a tanári pályája csúcsán bátrabban lehetett a hivatására összpontosítani, a hülyeségből pedig minél kevesebbet elszenvedni, a kereteket feszegetni. Aztán a rendszerváltás első évtizede már utazási lehetőségeket, külföldön tanuló-dolgozó gyermeket, félúton nyugdíjba menetelt hozott számára. A kétezres években pedig már egyedül élve sorra produkálta az unokákat neki a sors, a rengeteg besegítési igényt, amellett viszont a teljes szabadságot, még nagyobb lendületű ország- és világjárást. A négy évtizedes szerényebb pedagógusi jövedelem előnye egy váratlan fordulattal az volt, hogy száz százalékban bejelentett mivolta később a megélhetési költségeket fedező nyugdíjat eredményezett. Míg gyerekkorától aktív kora végéig (bár jelentősen csökkenő mértékben) jelen volt a nélkülözés az életében, nyugdíjasként a vágyai és a lehetőségei szinkronba kerültek. Ezekben az évtizedes szakaszokban bizony fogalma sem volt arról, hogy a következő lépcsőfoknál mi vár rá, milyen közegben kell az életfeladatait végezni. Húsz évre előre tervezni totál értelmetlen lett volna.

Érdekes kérdés egyébként a fenti életút perspektívájából, hogy valóban igaz-e a közhely, miszerint a világ egyre gyorsabban változik. Vajon az elmúlt két évtizedben kellett-e olyan drasztikus környezetbeli/társadalmi változásokhoz alkalmazkodnunk, mint mondjuk az édesanyámnak élete során többször is? Azt mondjuk én nem érzem kvantumugrásnak, hogy 1996-ban még csak egy db compuserve.com email cím volt az egész irodában egy fejvadász cégnél, most meg a telefonomon is lehívhatom az üzeneteimet. Vagy hogy tízen pár éve sok pénzért vettem egy szivargyújtóról tölthető gps navigációt a közlekedéshez, ma meg ingyenesen mondta Csilla a Waze-től, hogy melyik hídon keljek át elkerülvén a dugót, oszt igaza volt. Persze ez klassz, csak hallottam durvább sztorikat a huszadik századi történelemben, amihez igazodni kellett a népeknek. Szóval nem akarom cáfolni az elméletet, csak elgondolkodtatott.

Magam is sokszor rácsodálkoztam továbbá évről évre Szilveszter estéjén, hogy mennyi olyan jelentős, az életemet drasztikusan befolyásoló esemény történt az adott évben, amit az előző évzáráskor végképp nem gondoltam. Mondjuk gyermekem született, lakhatást váltottunk, első könyvemet írtam, céget alapítottam, vagy éppen a munkában történt radikális változás.

Amikor az Act2Manage app tartalmait készítettük, Dobay kollégával is nagyokat vitáztunk a tervezés kérdéséről, hogy egyáltalán, milyen időtávú előretekintésnek van értelme. Mert hogy a vállalatok 3-5 éves terveinek nem sok tetejét láttuk. Bár ezt a bejegyzést inkább kérdésfeltevésnek szántam, mint megmondásnak, véleményem szerint konkrét feladatokat, pontos célokat legfeljebb 3-6 hónapra van értelme meghatározni. Az éves tervezés már inkább hozzávetőleges célokkal reális, annyi minden változhat menetközben. Kétségkívül vannak olyan célok is, amelyek felé csak több év alatt lehet tendálni, itt viszont inkább az iránymeghatározásnak van létjogosultsága, hogy mégis merre tartunk, és a konkrét ügyködésünk vajon efelé terel-e bennünket a mindennapokban.