2016. október 3., hétfő

Mi (lenne) a dolga annak, aki manapság másokat tanít?

Forrás: Wikipedia
Az alábbi okfejtésben “tanuló” alatt gyerek és felnőtt földlakókat egyaránt értek, a “tanító” kategóriába pedig mindenki beletartozik, aki mások fejlesztésén ügyködik: tanár, oktató, tréner, sőt akár vezető, akinek ilyen felelőssége adódik.

Régen a tanító ember fejében raktározódott a tudomány, feladata pedig az volt, hogy az okosságot átplántálja a hallgatók fejébe. Később már könyvekből is elolvasható volt sok információ, feltéve, hogy hozzá tudott férni a tanulni szándékozó személy, és volt türelme kihámozni a számára értékes részleteket. Manapság az információk elképesztő hányada néhány kattintásra van tőlünk, kényelmesen és ingyen (vagy relatíve olcsón) beszerezhető. A gyerekek és a felnőttek képzésének világa mintha nem nagyon venne tudomást erről a változásról.


Felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán szükség közvetítő személyekre, ha gyakorlatilag minden szükséges információt el lehet érni az interneten. Szerintem van, csak nem a megszokott módon kellene ügyködni: tananyagot leadni, amit kábé senki se kíván felvenni.

A másokat tanító, jobban mondva tanulásukat elősegítő személy akkor teremt igazán értéket, ha:

1. Ki tudja választani a temérdek rendelkezésre álló információból, ami a delikvens számára valóban hasznos, illetve a fejlődését szolgálja. Egyes területeken ehhez nem is kellenek külső információk, mert az illető saját magáról tanul vagy önnön erőforrásainak felhasználásával fejlődik.

2. Olyan módszert alkalmaz vagy talál ki a tanulás/tapasztalatszerzés elősegítésére, ami a képzés résztvevőjének számára érdekes, figyelemfelkeltő és -fenntartó, nem száraz, szar, dögunalmas.

3. Képes az egyéni különbözőségeket figyelembe venni. Ami mindenkire egyformán “jó” generálszósz, az tulajdonképpen senkinek se jó. Valamilyen jellegű egyéni figyelem, a fejlődés személyre szabott utánkövetése nélkül valószínűtlen az érdemi és lehetőség szerinti fejlődés. A kiemelkedő képességűek elszalasztják az alkalmat, az adott témában kevésbé jó adottságúaknak meg totálisan elmegy a kedve az egésztől.

4. Segít a tanítványoknak az erősségeik felismerésében: azoknak a tevékenységeknek a beazonosításában, amelyek azon kívül, hogy jól mennek nekik, örömet is okoznak számukra. A klasszikus “általános műveltség” koncepciója szerintem meglehetősen idejétmúlt. Nem sok értelme van két tucat témakörben masszív mennyiségű tényadatot memorizálni. Arról nem is beszélve, hogy totál irreális: mutass nekem valakit, aki öt évvel az érettségi után még fel tud írni egy tetszőleges reakcióegyenletet ÉS el tudja rebegni három költő élettörténetének említésre méltó évszámait ÉS valósághűen visszaidézi a jávorantilop táplálkozásának sajátosságait. Lényegesen ésszerűbb az úgynevezett T-alakra gyúrni: pengévé válni abban, amire születtünk, és sokféle témában némi tájékozottságra szert tenni, leginkább az érdeklődésünk által vezérelve. Ez egyébként a kreativitásra is igen jótékony hatással van.

5. Meg lehet vele konzultálni a felmerülő kérdéseket, dilemmákat. Nem az a lényeg, hogy mindenre legyen válasza, mert az egyszerre lehetetlen és hiteltelen, hanem az, hogy fel tudja tenni a kérdéseket, amivel kapcsolatban tovább tudnak vizsgálódni, a helyzetet jobban megérteni, majd megoldást találni.

6. Személyes példájával, gondolatainak megosztásával és mindennapi viselkedésével pozitív hatást gyakorol a tanuló szemléletére, értékrendjére, hozzáállására, motivációjára, és viselkedésére.


A fenti hat dologra az internet, egyelőre legalábbis, még nem képes. Ahhoz viszont semmi szükség tanárra/oktatóra/trénerre, hogy unalmas módon, a tanulók számára érdektelen, gyakorlati használhatóságot (lásd tudományok) és/vagy örömöt (lásd művészetek) nélkülöző információkat sugározzon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése