2014. február 17., hétfő

Az igazi punk, aki ajándékért dolgozik

A Huffington Post interjút közölt Adrian Hopper webdizájnerrel, aki úgy döntött, hogy többé nem ad klasszikus árajánlatokat, nem vesz részt tendereken, hanem felkérés esetén elvégzi a munkát, majd az ügyfél az általa vélt értékteremtéssel arányos ajándékkal kompenzálja a tevékenységét (ez jellemzően pénz egyébként). Hoppertől megtudjuk, hogy tíz évet töltött az amerikai vállalati szektorban, sikerét elnökhelyettesi pozíció, magas fizetés és bónusz, jelentős költségkeret, nemzetközi utazási lehetőségek és felépített egzisztencia igazolták. Nem érezte azonban önazonosnak magát drága öltönyében, jólfésülten. Sokkal inkább egy színésznek, aki a betanult mondatokat adja elő nap mint nap a sarokirodában.


Egy barátja javaslatára elolvasta Charles Eisenstein Sacred Economics című könyvét, mely arra inspirálta, hogy két évvel ezelőtt otthagyja addigi karrierjét és honlapokat készítsen ajándékok fejében. Először tartott tőle, hogy elkészíti majd az oldalakat, aztán a vevők majd jót nevetnek a balekságán és nem fizetnek semmit. De nem így történt. Első ügyfele egy futballklub volt, ahol az elnökségnek tetszett a szakmai elképzelése, és a fura együttműködési javaslattal is együtt tudtak élni. Megígérték, hogy ki fogják fizetni a munkáját, ha tényleg megcsinálja, amit felvázolt. A sikeres projektet követően az elnökség tagjai más érdekeltségeik weboldal igényeivel is kezdték keresgetni, ami beindította az üzletet. A projekttervben leírja, hogy hány óra munkára lesz szükség, és a piacon jellemző óradíjsávról is tájékoztatja az ügyfelet. A konkrét projektdíjat viszont a megrendelő dönti el. Eddig mindenki kifizette, és kölcsönösen korrektnek tartották a kompenzációt.

Az ajándékozási modell a kölcsönös tiszteleten és a fair üzleten alapszik, szemben az általánosan elterjedt módszerrel, ahol az alkudozásé a főszerep, vagy a tenderekkel, ahol a legalacsonyabb ár a nyerő. Nem ingyen munkáról van szó, hanem arról, hogy a megrendelő megbízik a beszállítóban, a teljesítés után pedig tisztességes, értékarányos módon rendezi a munka ellenértékét.

Hát ha ekkora punk (még) nem is mernék lenni, a nyitott könyvszerű, fair partnerkapcsolatokban hiszek én is. Öt éve minden saját ügyfelem esetében ugyanazt az egységes díjat alkalmazom. Mértéke piaci összehasonlításban nem alacsony, de nem is magas. Érdekes módon egyáltalán nem jellemző, hogy az áron alkudoznánk. A megbízó egy képzési program bármely szakaszában indoklás nélkül megszakíthatja a folyamatot, bármiféle hátrány vagy költség nélkül. Ha rajtam múlik, egyoldalas szerződést kötünk, melyben én nem szabok semmilyen feltételt azon túl, hogy kik, mire és mennyiért szerződnek. Nincsenek meglepetések. Annyi kezdeti bizalomra van szükség a megbízó részéről az első együttműködésnél, hogy az első képzési kör megrendelésére vállalkozzon, utána rögtön dönthet úgy, hogy hagyjuk abba, ha nem lennének elégedettek. Erre egyébként még nem volt példa, az újabb megrendelésekre viszont szerencsére már sokszor.


Egyre többször hallom, hogy a vállalatok egy része nem olcsó beszállítókat keres, akiket térdre kényszeríthet, hanem partnereket, akikkel kölcsönösen értékes együttműködést lehet kialakítani. Másképp ugyanis egyszerűen nem fenntartható a kapcsolat. Van az a szép magyar szavunk, hogy tiszteletdíj. Ez valami olyasmi, mint  amit Adrian Hopper kap a jól elvégzett, elégedettséget eredményező munkájáért, ajándékba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése