Vagy inkább húzzam le a rolót január elsejétől?

Tavaly télen volt alkalmam részt venni Dr. Margitay Tihamér professzor döntéshozatallal kapcsolatos képzésén, ahol saját bőrünkön sikerült megtapasztalni, milyen sok tipikus hibát vétünk különféle helyzetek mérlegelésekor. Ennek ellenére rendíthetetlenül hiszünk saját ítélőképességünkben. Az üzleti élet menedzserei többnyire úgy gondolják, hogy döntéseiket racionális alapon hozzák. Mi sem áll ennél távolabb a valóságtól. Aki nem hiszi, olvassa el a magyarul nemrég megjelent Gyors és lassú gondolkodás c. könyvet Daniel Kahneman-tól, aki bár pszichológus, Nobel-díját a közgazdaságtan területén érdemelte ki. Ez is egy olyan könyv, amiben több gondolat van, mint öt másikban.

A könyv túlzott magabiztosságról szóló fejezetében Kahneman kifejti, hogy sokkal több minden múlik a szerencsén és a véletlenen, mint amennyit az ember szeretne elfogadni. Állandóan keressük az oksági viszonyokat, próbálunk egyszerű, de gyakran megalapozatlan magyarázatot adni a történtekre. A korreláció önmagában még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az egyik tényező lenne a másik kiváltója.

Amikor vezetőket szeretnénk fejleszteni, arra építünk, hogy "beazonosíthatók a jó vezetési módszerek, és a jó módszereknek köszönhetően jó eredmények születnek. Mindkét kijelentés eltúlzott." - állítja Kahneman. Nagyon megérintett ez a határozott megfogalmazás. Magam is sokat rágódom ezen a témán. Amíg az ember kevés információval rendelkezik, hajlamos azt feltételezni, hogy a dolgok egyszerűek és elegendő egy-két modellt követni a sikerhez. Aztán ahogy bővül a tudásunk, egyre kevésbé tesz az ember markáns kinyilatkoztatásokat a siker zálogáról. 

Az elmúlt négy évben vagy kétszáz könyvet elolvastam, köztük sok volt a vezetéssel kapcsolatos írás. Magam is megfigyeltem, amit a szerző idéz Philip Rosenzweig: The Halo Effect c. könyvéből, miszerint az üzleti irodalomnak két tipikus műfaja van, és ami egyébként kielégíti az emberek bizonyosságra való igényét. Az egyik a vezetők és cégek felemelkedésének, sikerének, esetleg bukásának történetei, a másik a sikeres és kevésbé sikeres cégek közötti különbségek alapos vizsgálata (Jim Collins, Tom Peters, stb.). A dicsfényhatás miatt viszont könnyen előfordulhat, hogy fordítva érzékeljük az oksági viszonyokat, így inkább a megértés illúzióját tapasztaljuk, nem a megértést.

Kahneman persze nem vitatja, hogy a vezetői képességek befolyásolják a vállalati teljesítményt, de állítja, hogy sokkal kisebb mértékben, mint ahogy azt gondolják. Ha tökéletes világról beszélnénk, két hasonló cég összehasonlítása esetén a jobb vezetővel rendelkező vállalatok minden esetben jobban teljesítenének. Ha a vezető személye semmit se számítana, az esetek felében a gyengébb vezető cége szerepelne jobban. A szerző szerint legjobb indulattal is maximum 0.3 a korreláció egy cég vezetőjének adottságai és a cég sikere között, annyi minden más is befolyásolja egy vállalat eredményességét. De így is csak az jönne ki, hogy a hasonló vállalatok összevetésénél a párok 60%-ában irányítja az erősebb vezető a jobbik céget. Tehát nem túl nagy az eltérés az 50-50%-hoz képest, ami a véletlenszerű találgatással is elérhető. Azt viszont ő is hozzáteszi, hogy a siker esélyének 1:1-ről 3:2-re való emelése azért jelentős előnyt produkál.

Na mi legyen akkor? Érdemes-e a vezetőket fejleszteni, ha nem lehetünk túlzottan bizonyosak sem a jó vezetési módszerekben, sem a módszerek és az eredményesség közötti egyértelmű oksági összefüggésben? Vagy inkább húzzuk le a rolót és tenyésszünk selyemhernyót?

Nem húzzuk le. Annak ellenére, hogy a könyv ezen része elbizonytalanító, engem mégis megerősített. A saját kételyeimet egy tapasztalt megismeréskutató szájából hallottam, tehát ezek szerint reális és jogos volt a hiányérzetem. A vezetés és a vezetésről szóló tanulás nem azt jelenti, hogy kritika nélkül megfőzzük, amit a receptben leírnak. A vezető azért bővíti ismereteit és tapasztalatát, hogy szélesedjen az eszközkészlete, amit alkalomadtán elővehet. Olyan viselkedésformákkal érdemes felruházni őt, amelyek terén széles egyetértés mutatkozik a különféle elméleti és gyakorlati szakemberek körében, illetve ezen túl az eltérő teóriákat és véleményeket is jó ötlet megismerni. Csodákat és óriási áttöréseket önmagában ettől még ne várjunk, de a fent említett, szerény mértékben azért várhatóan pozitív hatást fog gyakorolni a teljesítményre, ha a vezető kompetenciája nő.

Egyre többektől hallom, hogy kedvező gazdasági környezetben "bármilyen hülye" is sikerre tud vinni egy céget (persze szerintem ez is erős túlzás). Nem véletlen, hogy a hazai növekedés időszakában rengeteg olyan céges sikertörténet valósulhatott meg, ahol a vezető(k)ről biztosan nem lehetne megmintázni az ideális menedzser szobrát. Tartós szembe szélben, hosszú ideig vadabb vizeken hajózva már viszont erőteljesebben megmutatkozik, hogy ki tudja a legénységet motiválni és megtartani, a kitűzött célokat elérni és a változó környezetben fennmaradni.

Kellő szerénységgel tehát továbbra is igyekeznünk kell bővíteni a tanulni kívánó vezetők ismereteit és viselkedés-portfólióját, bízva abban, hogy a kevésbé kontrollálható, de nagyon erőteljes befolyásoló faktorok (pl. szerencse) mellett a vezetői kompetencia erősödése hozzáad a megbízó cég versenyelőnyéhez.