Tiszteletet, bizalmat várunk el?

Bár az ihlet onnan van, most sem fogok politikával foglalkozni, inkább a társadalmi jelenség és annak vezetési vonatkozásai érdekelnek. Tele vannak az útmenti óriásplakátok azzal a felirattal, hogy mit várunk el egy nemzetközi tárgyalópartnertől: tiszteletet és bizalmat. Ezeket nem kiérdemelni kell véletlenül? Hogy lehet valakit parancsszóra tisztelni, és miként épül fel a bizalom felszólításra? Ez a két tétel pont olyan, amit hosszú ideig tart felébreszteni és egy pillanat műve eljátszani. Mielőtt még bármelyik politikai oldal híve kihúzná magát vagy épp felháborodna: a hozzáállásban tettenérhető arrogancia sajnos általános jelenség, közéletben, munkahelyen, magánéletben egyaránt. 

A keleti ember úgy üdvözli a másikat, hogy rögtön fejet hajt előtte. Vajon miért?

Elvárom az élettől, hogy egészséges, boldog és jómódú legyek. Zabálok, vedelek, nem mozgok, lesem a tévét naphosszat, mások szükségletei nem érdekelnek, csak a sajátom, munkát pedig csak annyit végzek, amennyit muszáj. Tennem nem kell semmit, elég, ha elvárom, amire igényem van. Esetleg elvárom, hogy kapjak hozzá hitelt, és elvárom, hogy kihúzzanak a fekáliából, ha nem tudom visszafizetni.

Az aranyszabály elég régóta ismert. Viselkedj úgy mással, ahogy veled szeretnéd, hogy viselkedjenek. Tanúsíts tiszteletet és bizalmat mások irányába, másképp nem fogod ezeket viszontlátni saját magad felé. Vezetőként dolgozva a kölcsönös tisztelet és bizalom alapvető kérdések, nélkülük csak tessék-lássék módon, kényszerből, elkötelezettség nélkül követnek bennünket, amíg az érdekek fennállnak. Nem könnyű azonban a vezető dolga, ha egy egész társadalmat áthat a tiszteletlenség és a bizalmatlanság. No meg az empátia és a nézőpontváltás képességének elképesztően alacsony szintje. Mégis van remény, hiszen nem ez lenne a természetes emberi létforma. Fejétől bűzlik a hal, ami lehetőség és felelősség mindenkinek, aki vezetőként dolgozik.

(Szeretettel várom a hozzászólásokat, de kérem, ne politikai jellegűek legyenek!)