A sztárok nem dolgoznak idiótáknak

„Stars don’t work for idiots.” – szól a HR guruként számon tartott John Sullivan velős megállapítása. Sullivan úr egyébiránt a San Francisco State University professzora. Amikor ezt a kijelentést elolvastam, eldöntöttem, hogy a következő blogbejegyzés vezérgondolatának választom. Hatalmas igazságnak tűnik így első hallásra. Aztán sokat gondolkodtam, mit tud ezzel kezdeni az egyszeri vezető.

Abban azt hiszem nem lesz túl nagy vita, hogy a sztárok, a legkiválóbb teljesítményre képesek nincsenek rászorítva, hogy hosszasan kénytelenek legyenek elviselni kibírhatatlan feletteseket. A legjobbakra szinte mindig van igény a piacon. Akik kevésbé kapósak, azoknak tényleg muszáj lehet valameddig tűrni a méltatlan helyzeteket. Ebből valószínűleg levonható a következtetés, hogy az úgynevezett idióták sose lesznek képesek első osztályú csapatokat és szervezeteket irányítani.

De ki számít idiótának, és főleg ki az, aki megállapítja magáról, hogy „Ennek a Sullivan-nek igaza van. Én, mint idióta, sose fogom tudni a csapatomba vonzani és megtartani a legtehetségesebb embereket. Felhagyok tehát az idiótasággal még ma!”?

És persze azt se túl egyszerű definiálni, hogy ki számít sztárnak. Továbbá hogy tényleg sztárokra van-e szükségünk, vagy egy jó képességű egyénekből álló, összetartó, közös célok iránt elkötelezett csapat jobban fog teljesíteni, mint egy kupac sztár. Viszont az is igaz, hogy a sztárokhoz hasonlóan egy értelmes emberekből álló csapat se akar majd idiótáknak dolgozni.

Ha igaznak fogadjuk el a fenti tézist, akkor a következő önvizsgálatot tarthatjuk: ha nem vagyok sztár, akkor lehet idióta a főnököm, ha sztár vagyok, akkor nem lehet az. Ha főnök vagyok, és nincsenek sztárok a csapatomban, akkor lehet, hogy idióta vagyok, ha vannak, akkor nem lehetek az. J