Saját okosságunk bizonyítása helyett a legjobb megoldás megtalálása a cél

Feynman bongózik kedvére

Mai témámra messziről közelítek. Pár napja egyik barátom kezembe nyomott egy könyvet a Nobel-díjas fizikus, Richard Feynman életéről és munkásságáról. Nem semmi figura volt, az biztos. Gyermekkorában a környék rádióit ő javította, kutatott és tanított a Princeton-on, a Cornell-en és a Caltech-en. A második világháború alatt bevonták az atombomba fejlesztésébe. Elbeszélésében említett párbeszédeiben olyan szereplők kerülnek elő, mint Neumann János, Wigner Jenő, Teller Ede vagy Einstein. Aztán Brazíliában megtanult játszani a frigideira nevű ütős hangszeren és zenekarukkal megnyerték a riói karneválon a szambaiskolák versenyét. Később otthon néhány balettelőadást kísértek társával bongón. Hobbiból rajzolni is tanult, méghozzá olyan szinten, hogy képeiből vásároltak, és önálló kiállítást is szerveztek neki. Nem csak fizika területén kutatott: élete néhány időszakát vendégként biológiai témák megismerésével töltötte. Puszta kedvtelésből szórakozott azzal, hogy az atomtitkokat rejtő széfeket nyitogatta az intézetben, ahol épp akkor dolgozott. Rendszeresen látogatott egy topless bárt – itt a műsor nézése közben felváltva munkálkodott elméleti fizikai kérdéseken és készített rajzokat a hölgyekről.

Ebben a könyvben is találtam néhány gondolatot, ami a vezetéshez kapcsolódik. Majd ha már a szakácskönyvekben is lelek vezetési vonatkozásokat, kérem, szóljon valaki, hogy ez már túlzás. Feynman fiatalon első izgalmas tapasztalatait nagy tudósokkal a Princeton Egyetemen szerezte. Döntőbizottság alakult arra, hogy segítsenek kiválasztani, melyik módszer lenne legalkalmasabb az uránizotópok elválasztására. A tudósok egymás után fejtették ki véleményüket és mindenki más perspektívából közelített. Senki nem érezte szükségét, hogy álláspontját ismételgesse, sulykolja. Aztán a bizottság elnöke meghozta döntését. Feynman így fogalmazott: „Micsoda elképesztő és lenyűgöző emberek! Tömérdek új ötlettel állnak elő, mindannyian más-más nézőpontból közelítik meg a problémát, és közben azt is képesek észben tartani, hogy mit mondott a másik meg a harmadik – olyannyira, hogy amikor végül kiválasztják a legjobb megoldást, nem kell még vagy háromszor elismételniük egymásnak, hogy mi is hangzott el pontosan.”

Úgy tűnik tehát, hogy ezek a kiemelkedő szakemberek nem arra összpontosítanak, hogy saját okosságukat és fontosságukat igazolják, vagy hatalmi játszmákba bonyolódjanak, hanem valóban összedugják a fejüket a megfelelő megoldás előállítására. A gondolatok egymást megtermékenyítik, kiegészítik. Az, hogy mennyire fontos az eltérő vélemények ütköztetése, egy másik esetnél is kiderül. A világhírű Niels Bohr professzor elment segítséget nyújtani a munkájukban. Bohr a második munkanap előtt megkérte Feynmant, hogy előzetesen találkozzanak. Ennek okáról a nagy tudós fia így számolt be főszereplőnknek: „Apja az első látogatásuk után megkérdezte tőle: Nem emlékszel, hogy hívták azt a kis fickót hátul a sarokban? Ő volt az egyetlen, aki nem félt tőlem, aki a szemembe mondaná, ha valami marhaság jutna az eszembe. Legközelebb ne azokkal üljünk le az ötletekről vitatkozni, akik csak bólogatni tudnak (…) Hívjuk fel ezt a fickót és vele beszéljünk először.”

Manapság mennyire van meg a vezetőkben a bátorság, hogy vitára hívják kollégáikat? Tudnak-e azzal élni, hogy nem csak nekik lehet igazuk? Hisznek-e benne, hogy a közös, végső megoldások jobbak lesznek, mintha csak a saját fejük után mennének? Láttam már ilyet is, olyat is. Jó érzés olyan (vezetői) csapatban dolgozni, ahol mindenki előtt az eredmény elérése lebeg, nyitottak az eltérő véleményekre, és nem személyes sértésnek veszik, ha nem az ő eredeti javaslatuk kerül megvalósításra. Sokaknak okoz ez komoly nehézséget.