2011. június 30., csütörtök

Van-e értelme a testbeszédet elemezgetni?

Pár hete kezembe akadt Allan Pease Testbeszéd című könyve édesanyám könyvespolcán, az 1981-es kiadás. Valahogy sose akaródzott megvenni a boltban, pedig sokszor átsiklott felette a szemem. Mindig is az volt az érzésem, hogy nem tudnám és nem is igen lenne kedvem izoláltan tanulmányozni ezt az egy csatornáját a kommunikációnak. Az összképből többnyire le szoktam tudni venni, hogy valaki érdeklődik vagy éppen unatkozik, lassítanom vagy gyorsítanom kellene, rohanna tovább vagy még cseverészne, őszinte vagy sumákol. Nem tudatos analízis visz el a következtetésig, hanem egyszerűen lecsapódik bennem a helyzet értékelése. De csak 160 oldal a könyv, tele képpel, nem nagy időbefektetés, így rászántam magam, hogy elolvasom.

Megtudhatjuk belőle például, hogy hazudozás esetén jellemző a száj eltakarása vagy az orr érintése, a széttárt tenyér az őszinteség gesztusa, az összedörzsölt tenyér pozitív elvárásokat takarhat, az állsimogatás akkor dívik, amikor elhatározásra jutunk. Kezünk-lábunk keresztezése védőkorlátot képez, elutasítást jelenthet. A kezeink átkulcsolása a fejünk mögött magabiztosságot mutat, domináns magatartást tükröz. Stb.


Azóta kicsit jobban figyelem az embereket ebben a tekintetben. Azt tapasztalom, hogy a munka során nem olyan gyakoriak ezek a teátrális gesztusok. Annak meg elég sok oka lehet, hogy valaki keresztbe teszi a karját, pl. úgy kényelmes. Magamon is észreveszem, aztán megkérdezem magamtól, hogy elutasítok-e bármit, és többnyire nem. Egyébként is sokszor asztal mögött ülünk a megbeszéléseken, ami lecsökkenti a testbeszéd lehetőségét. Számomra tehát a non-verbális kommunikáció tudatos figyelése nem bizonyul hasznosnak. Tudat alatt viszont jellemzően veszem az adást.

Ami viccesebb volt a könyvben, az a területi és birtoklási gesztusok. Ahogy megjelöljük személyes tárgyainkkal azokat a tereket, amiket magunknak lefoglalunk, akár állandóan, akár ideiglenesen. Ehhez kapcsolódó megfigyelés, hogy mindenféle csoporthelyzetben, tréningen és megbeszélésen az emberek szeretnek ugyanoda ülni napról napra, hétről hétre. Valamiféle biztonságot ad nekik, hogy az az ő helyük. A legbosszantóbb számomra, amikor emberek a közterületeket képzelik a magukénak, például azzal, hogy jogot formálnak rá, hogy mindig az ablakuk elé parkoljanak az úttesten. De most már értem, milyen mélyen gyökereznek ezek a preferenciák.

Kíváncsi lennék, hogy van-e olyan olvasó, aki hasznosnak találja mindennapjaiban mások testbeszédének tudatos olvasását? Pontosabban hasznosabbnak, mint én. Szívesen tanulnék tőle, gondolom más is.

7 megjegyzés:

  1. Szia!

    Hát ezzel most nagyon vitáznom kell.
    Azzal egyetértek, hogy az amerikai stílusban leírt: "ha így csinálsz-ezt jelenti" megállapítások nem teljesen működőképesek, mert ezek a testBESZÉD-nek maximum egyes szavai. Minden non-verbális elemet kontextusában szabad csak értelmezni, így viszont értelmet nyernek a mondatok.
    Szerintem erős sikertényező, hogy
    1, Mit sugall a testbeszédünk (hitelesség v. ethos)
    2, Hogyan olvassuk másokét. (a hallgatóságunk megértése)
    A prezentációk esetén pl. folyamatosan nonverbálisan "kiabálnak" a résztvevők:
    1, Nem értem
    2, Nem tudom elolvasni
    3, Ezt nem is tudtam (új infó)
    4, Nem értek egyet
    és lehetne hosszan folytatni. ezeket mind az arcukkal, testükkel fejezik ki. Ha nem tudjuk olvasni, akkor nem tudunk együtt élni a hallgatósággal, változtatni és alakítani, amikor kell.
    És ez így van a tárgyalásokban is.
    Hogy csak egyet emeljek ki az egyes elemek közül:
    http://drprezi.com/non-verbalis-ii-szemkontaktus/

    Zoli
    (tetszik a végén a provokatív kérdés:-))

    VálaszTörlés
  2. Mondjuk az én szemöldök ráncolásomat is gyakran összekeverik a haraggal, pedig igen távol áll tőlem, lehetséges, hogy csak fáj a fejem olyankor...:))
    Anita

    VálaszTörlés
  3. Engem az zavar a testbeszédben a legjobban, ha valaki elolvasta, sőt, megtanulta szinte szó szerint az összes nonverbális kommunikációs elemet s annak jelentését, majd ehhez mérten alkalmazza is. Tehát, ha nyitottnak és őszintének akar tűnni, nyitott tenyérrel, mosolyogva beszél. De a végén úgyis kiderül, hogy hazudik.
    Valóban az összhatás, összbenyomás az, ami hat azokra is, akik nem foglalkoznak a kommunikáció tudományos hátterével. A betanult, tudatosan alkalmazott mozdulatok sokszor sokkal nagyobb hiteltelenséget váltanak ki a hallgatóból, mintha az ösztöneinkre hagyatkoznánk, és hagynánk a maga útján a folyamatot. Bőven elég lenne, ha pl. a tréner abban lenne tudatos, hogy ne rágja a filctollat, ne vakarózzon, és ne piszkálja a száját, miközben beszél a csoport előtt. Ettől még lehet jó tréner, csak gusztustalan, ha a rágja a tollat.
    Kriszta

    VálaszTörlés
  4. En a A testbeszed enciklopediajat olvastam a Pease-Pease szerzoparostol es osszessegeben amit megtanultam belole az az, hogy tudatosan figyelni kell a testbeszedre es ahogy irod egy ido utan le fog jonni, hogy mi a masik hozzaallasa, velemenye. Az ott leirt konkretumok jopofak, de ilyen feketen-feheren szerintem nem alkalmazhatok.

    Amit viszont kiprobaltam es azota is igyekszem gyakorolni: figyelni olyan embereket, akiket nem hallani es megtippelni, hogy mirol folyik a beszelgetes. Igy tortent, hogy a vezetom az egyik beosztottal beszelgetett uvegfal mogott es figyeltem oket. Az volt a tippem, hogy a beosztott felmondott. Mint utolag kiderult nem lottem messze, mert bejelentette, hogy mindenfele keppen mas munkakorbe (es szervezeti egysegbe) szeretne rotalni.

    Arrol pedig amit az egyik nevtelen hozzaszolo irt, a kovetkezo vicc jut eszembe:

    -Honnan tudod, hogy a politikus hazudik?
    -Mozog a szaja.

    Udv,
    Gergo

    VálaszTörlés
  5. Köszönöm az értékes gondolatokat! Reméltem, hogy ez a post sikerült annyira provokatívra, hogy lesznek hozzászólások! :-) Számomra nem az kérdés, hogy fontosak-e a gesztusok a kommunikációban - egyértelműen igen - hanem az, hogy a tudatos figyelésük előbbre visz-e a hallgató oldalán.

    VálaszTörlés
  6. Együtt kell nézni a jeleket: amit mond, ahogyan mondja és ezt megfelelő időintervallum alatt. Vagyis, ha megszólítom, véleményét kérem- megpróbálom kizökkenteni, pl. egy átkulcsolt testtartásból- de ez a beszélgetés alatt nem sikerül vagy mindig visszatér az alaphelyzetbe, akkor esélyes az elutasító gondolat megszületése a fejében, még ha diplomatikusan is fogalmaz. Szóval hosszabb időn keresztül, nem tudunk tudatos kontrollt gyakorolni a nonverbális jelek felett vagy nagy gyakorlás kell hozzá. Esetleg politikusi munkakör. Szvsz. :-)
    Én azt nem szeretem, amikor valaki abszolutizálja ezeket a jeleket és eldönti magában, hogy pl. a partner hazudik. (az tipikus 1 napos szeminarista és megtanultam mindent vagy a 100 oldalas "sikerkönyvből" megtanulva... )
    Tényleg nem fekete-fehér dolgok ezek, az összhatás a lényeg.

    VálaszTörlés
  7. Egyszer megkért barátnőm, hogy kísérjem el egy helyre és csak figyeljem egy személy arcát, hogyha úgy érzem hazudik az Illető, kacsintsak..
    Boldogan summázta a végén, hogy ezek szerint nincs semmi baj, mert én sem jeleztem felé..
    Nem szerettem volna elvenni a virágos jókedvét, de már ha megkért, én sem szerettem volna becsapni a nyugalom kedvéért sem...
    Szóval elárultam neki, hogy nem akartam hunyorogni..:D Na és jobb lett volna, hogyha nem engem figyel, talán észrevehette volna maga is:D Erre még megkérdezte, hogy melyik rész nem volt igaz szerintem:)) Van a naivitásnak is felső foka, de barátnőmnek nem segítene a könyv sem..:)

    Anita

    VálaszTörlés