A kötet 33 ismert üzleti szerzője rövid írásokban fejti ki gondolatait arról, hogy miként lehet az átlag szürkeségéből kiemelkedni. A fejezetekhez nem rendelték hozzá szülőatyjukat/anyjukat, de olyanokról van szó, mint Tom Peters, Dan Pink, Malcolm Gladwell vagy Guy Kawasaki.
Ezeket a sorokat olvasva két dolog jutott rögtön az eszembe. Egyrészt napjaink informatikai nagyágyúi, akik olyannyira nem tudtak beilleszkedni, hogy még az egyetemről/főiskoláról is kimaradtak. Ezt követően pedig egyikük sem egy jól ismert multicég emlőin nevelkedve alapozta meg szakmai tudását, hanem a haverjaival bütykölt a kollégiumban vagy a garázsban, és erősen hitt saját ötletében vagy termékében (és aztán jól ismert multicéggé váltak). Akkor is, ha elsőre nem találták el tökéletesen.
Második gondolatként pedig az ugrott be, hogy ha visszatekintek általános iskolai osztályunkra, karrier szempontjából a legtöbbre azok vitték, akiket tanáraink renitensnek és kutyaütőnek tartottak: azok, akik mertek visszabeszélni. Érdekes, nem a kitűnő tanulók. Tapasztalataim szerint az oktatási rendszer kifejezetten azokat jutalmazza, akik besimulnak, csendben vannak, nem fejtik ki a véleményüket. Nem véletlen, hogy Sir Ken Robinson úgy véli, hogy az iskola kiöli a kreativitást.
Kíváncsi vagyok, hogy vajon a mai huszonévesek miként látják a világot. Vajon abban reménykednek, hogy beállnak a sorba, aztán majd csak előrehaladnak idővel, vagy vannak saját kezdeményezéseik, és mernek hosszú éveket és jelentős energiákat ezekbe beleölni?
És mikor jutunk el oda, hogy a beosztottak és a középvezetők el merik mondani, és érdemesnek is tartják szóvá tenni javaslataikat, kritikai észrevételeiket, ötleteiket főnökeiknek? Megérjük-e hogy az átlagos felső vezető olyan önbizalommal rendelkezzen, amit nem renget meg, ha valaki másképp látja a dolgokat, vagy negatív visszajelzést ad? Netán még örül is ezeknek, mert ha igaza van az illetőnek, akkor fejlődési lehetőségre tapintott rá, ha nem ért vele egyet, akkor pedig az asztalra került a téma, amivel kapcsolatban további magyarázatot vagy információkat adhat a kollégának. Attól függetlenül ugyanis, hogy egy probléma a szőnyeg alá van söpörve, vagy nem jut el a vezetők látókörébe, még sajnos létezik.
Szerintem ez nálunk azért generációs probléma. A mai 30-asok feletti generációk még úgy lettek nevelve, hogy nem érdemes dumálni.
VálaszTörlésAz Y generáció esetében ez nem áll fent. (a C-ról már ne is beszéljünk)
Felvállalják a véleményüket, megmondják és ha nem tetszik a válasz, akkor továbbmennek (vagy marad az előléptetés:-)).
És a másik oldal: Az idősebb generáció nem szokott a nyílt kritikához. Sokszor nem tudja a javára forgatni, azért inkább elnyomja.
szerintem :-)
Zoli
Amiről írsz, annak van egy olyan olvasata, amit úgy hívnak, hogy személyes márkázás. Akinek vannak határozott márkajegyei, jól definiálható, hogy mit tud és miben különbözik másoktól, az könnyebben boldogul a munka/üzlet világában, mert jobban emlékeznek rá, gyorsabban eszébe jut másoknak stb. A personal branding tulajdonképpen erről szól, nem öncélú píár egy luftballon körül, hanem bátor önmeghatározás.
VálaszTörlésOsztom Kata véleményét, nem feltétlenül a "renitens" viselkedés vezet hosszútávú karrierbeli sikerekhez--rövid távon gyakran előfordul az ún. "vizibilitás" miatt, hogy ezekre az emberkékre figyel fel a vezetés, de nagyot is lehet bukni. A jó personal branding nélkül viszont manapság ritka a sikeres karrier.
VálaszTörlésNekem a tesóim tipikus"besimulós-csendes" típusok voltak, de most mégis a saját szakmájukon belül "felső vezetőnek" mondhatók. Igaz, hogy nem 2 év alatt jutottak oda, ahol most vannak, de megvolt bennük a kitartás, hogy >8 évet lehúzzanak egy helyen és alapjába véve rendesen elvégezzék a dolgukat.
VálaszTörlésSzerintem a baj sokkal inkább azzal van, hogy rengetegen apellálnak arra a korosztályomból, hogy hamar befutnak valamilyen kiskapun keresztül, anélkül, hogy értenének valamihez. Csomó évfolyamtársam van, aki a kezdetektől bukdácsol, de ennek ellenére 2 szakot csinál párhuzamosan (tipikusan valami gazdaságit), de minek? Így egyikhez sem fog érteni rendesen... Nem hinném, hogy +1 papír többet érne, mintha valaki a saját szakmáján belül profi lenne. Aki a saját szakmáját, amit szeret mester szinten műveli, nem hiszem el, hogy ne jutna el oda ahova való.
Köszönöm az értékes kiegészítéseket, ellenvetéseket! Valóban, mint ahogy a renitens viselkedés sem vezet egyenesen a sikerhez, az alkalmazkodó és az elvárásokat teljesítő szorgalmas emberek egy része is elnyeri méltó jutalmát.
VálaszTörlésHa megengedtek egy személyeset, én magam 18 éves koromig kutyaütő voltam, egyre rosszabb kivitelben, nem is jutottam sehova. Aztán főiskolától kezdve egyszerűen csak megcsináltam, amit feladatként adtak, legjobb tudásom szerint, és abbahagytam a lázadozást. Ezzel a hozzáállással lettem 2 évig köztársasági ösztöndíjas (stréber dobozkába téve), aztán első munkahelyemen 1 év után vezető, 26 évesen egy nemzetközi cég (franchise jellegű) képviseletén ügyvezető/tulajdonos, és 35 évesen először "nyugdíjas" :-)
Tehát saját tapasztalataim is részben ellentmondanak annak, amit a cikkben leírtam.
Kedves Tamás,
VálaszTörlésIzgalmas és provokatív a cikk. Azt hiszem renitens sokféle módon lehet valaki, a balettáncosok között az, aki végül közgazdász lesz, a közgazdászok között pedig az, aki végül balettáncos. Kérdés, hogy mi a viszonyítási alap, a közeg, amiből kilógunk... Az érzésem az, hogy nem maga a megkérdőjelezés, az ellenállás fontos, ez csupán eszköz ahhoz, hogy az illető elérje a célját. Legyen ez akár a diploma, akár a tütü.
Ha már személyes példát hoztál, akkor csatlakoznék. Én 20 évesen kezdtem dolgozni és a diplomáimat már munka mellett szereztem. Ezzel olyan "kirívó" helyzetbe hoztam magam, hogy most 11 évnyi munkatapasztalattal rendszeresen teszik fel a kérdést, hogy miként lehetséges, hogy ennyi tapasztalatom van. Én így lettem "renitens". :-)
Andrea.
Nagyon jó cikk, gratulálok. :) A personal brandingről írt véleményekkel én is nagyon egyetértek azzal a kiegészítéssel, hogy ennek nagyon fontos része a hit saját képességeinkben és értékeinkben. Azt is fontosnak tartom, hogy a saját személyes és szakmai fejlődésünket tartsuk szem előtt - erre rengeteg vezető fittyet hány, mert csak a profit, a vállalati célok a lényegesek számukra. Számunkra viszont mi magunk és a fejlődésünk fontos. Amíg egy munkahely szolgálja ezt a fejlődést, addig ott a helyünk, ha már nem, ideje váltani.
VálaszTörlésNagyon örülök annak, hogy sokan a 20-30-as korosztályból már nagyon tudatosak ezen a téren, és a magam részéről karrier tanácsadásokon is erre bátorítom őket.