2011. március 10., csütörtök

A szomszéd zöldebb kertje – vállalati vezetőből szabadúszó tanácsadó

Kép: Joy Smith, Tapestry Weaver

Már az 1990-es években azt jósolta Charles Handy, hogy egyre kevesebb ember fog dolgozni nagyvállalatoknál, és rövidebb lesz az egy-egy munkáltatónál eltöltött átlagos idő. Mára látjuk, hogy ez a trend valóban bekövetkezett. Gyakrabban cserélnek munkahelyet az emberek, sőt, akár egy-két alkalommal karriert is váltanak pályafutásuk során. Emellett mind kevesebben dolgoznak határozatlan idejű munkaszerződéses főállású munkaviszonyban. Amikor Handy Az elefánt és a bolha című könyvét írta 2001-ben, már kisebbségben voltak az Egyesült Királyságban az ily módon foglalkoztatottak. Ezek a tendenciák hazánkban is megfigyelhetők.

A történet másik szála, hogy számos vállalati felsővezető érzi úgy, hogy már nem akarja egész életét és vérét adni a vállalatért, hanem inkább több szabadságot és egyensúlyt igényelnének életük fontosabb területei között. Rettentő vonzó, friss zöld kertnek tűnik a szomszéd tanácsadóé. Aki napközben is ráér mászkálni a városban, egy-egy munkanapjáért nagy összegeket számláz, többet van a családdal, nincs kitéve (rendszeresen cserélődő) főnökei szeszélyeinek, és szabadságnapjainak száma sincs korlátozva.

Aki arra adja a fejét, hogy az elefánt vállalatot elhagyva bolhaként kívánja életét folytatni, érdemes elolvasnia Handy említett könyvét, melyben többek között saját tapasztalatait írja le a váltással kapcsolatban. 10 év Shell, 10 év London Business School, majd néhány év windsori kastélyban megszerzett gyakorlattal a háta mögött 1981-ben ezt az utat választotta. Őszintén beszél az örömökről és a nehézségekről egyaránt.

A bolha-lét valóban nagy szabadságfokkal jár, és az ember sokkal inkább ura saját idejének. Már addig a határig, hogy főnök helyett a nagybetűs ügyfél időbeli elvárásainak kell megfelelni. És többnyire minden tegnapra kell. Valóban magas díjakat lehet számlázni, de ha a függöny mögé nézünk, láthatunk pár lényeges részletet. Például, hogy a szolgáltatást el kell adni, az ügyfelekkel kapcsolatot kell tartani, az eladott napra akár több napig tartó munkával fel kell készülni, és persze a 250 munkanapból messze nem lehet az összeset eladni. És bizony magunkat kell eladni. Ha valaki más is árul bennünket (nem olcsó dolog), akkor pedig annak kell magunkat eladni, és folyamatosan menedzselni a kapcsolatot, hogy legyen eredménye.

Azt is bele kell kalkulálni a váltásba, hogy bizony a szép zöld füvű szomszédnak nem utal senki fizetést, nem ad vállalati autót és eszközöket, mindent magának kell megfinanszíroznia, céget kell fenntartania, és vagy a munkaviszonyból származó jövedelemhez hasonlóan súlyos adókat fizetnie, vagy trükközni, ami nem tesz jót az egészségnek (se). Hozzá kell szokni, hogy vannak erős hónapok (évek) és vannak olyanok is, amikor a bevételek nem fedezik a kiadásokat.

Én magam két lépésben váltam bolhává. Egyébként Handy is lehetőségként említi az ilyen fokozatosságot. Néhány év alkalmazotti lét után üzlettársammal egy nagy amerikai központú nemzetközi cég magyar képviseletét hoztuk létre és működtettük együtt közel egy évtizedig, licence partnerként (kb. franchise). Itt egyszerre része az ember egy elefántnak, de élvezi valamilyen mértékben a bolhalét előnyeit is. Aztán két évvel ezelőtt egy fokozattal tovább léptem, és immár teljes értékű bolhává váltam.

Mindkét üzletépítésben az volt a tapasztalatom, hogy kb. 1 év kemény munka kell ahhoz, hogy egy új tevékenységet az ember felpörgessen olyan szintre, hogy abból egy vállalati vezetői pozícióval összemérhető bevételre szert tehessen. Aztán további évek ahhoz, hogy stabilizálódjunk a piacon, visszatérő ügyfélbázisunk legyen, rendszeresen csörögjön a telefon. Handy azt mondja: „Tíz év kellett hozzá, hogy a bolt igazán beinduljon.” Nekem az a tapasztalatom, hogy néhány év elteltével már nem kell azon aggódni, hogy lesz-e munka, ha az ügyfelek elégedettek. A költségszerkezetet viszont érdemes minél flexibilisebben tartani, hogy bármennyi is az árbevétel, eredményesen működhessünk. Véglegesen hátradőlni viszont nemigen lehet, a perpetuum mobile-t még nem találták fel.

No, akkor mi legyen? Maradjunk az elefánt testrésze, vagy visszamásszunk rá, mint bolha?

3 megjegyzés:

  1. Szia!
    Én bolhapárti vagyok, de csak elefántról jövet. Ha egyszer megérzi valaki a bolhalét szépségeit, akkor már nem akar más elefántjának része lenni. Persze van még egy kitörés: ha bolhából elefántot csinálunk :-)
    Komolyra fordítva, sok hazai HR-esnél látom, hogy a szakmai önmegvalósítás részeként valami másba is belefognak, pl sokat coachok, tanácsadók, trénerek. Ez magában őrzi a bolhalét pici magocskáját, ami könnyen csirázásnak induhat (húú mennyi képzavar)

    Zoli

    VálaszTörlés
  2. Az tetszik a cikkben, hogy van személyes tapasztalat, példa és gyakorlatias tanács, főleg az utolsó bekezdés, aranyigazságot fogalmaz meg. A fenti hsz. is belecsíp egy részbe, ami engem is foglakoztat, tanulás szintjén persze, ez pedig a szakmai önmegvalósítás "belefogni másba"....Csak a rögök...:-) Addig is tanulunk mások kárán..:->

    VálaszTörlés
  3. Szép, szép a bolha függetlensége és szabadsága, és az is, hogy ha jól csinálja, el tudja szippantani a vért :) a kevésbé ügyes bolhák elől... De azért nem mindegyiknek jut annyi, hogy tele legyen a pocija, és nemcsak "egyszer hopp, másszor kopp", hanem "egyiknek hopp, másiknak kopp" is...

    Az elefánt óriási biztonságot ad: kiszámíthatóságot, fizetett szabadságot, kényelmet (hiszen csak a napi, szakmai munkával kell foglalkozni, a cég fenntartásával, menedzselésével nem -- legalábbis nem mindenkinek, és akinek igen, annak is megosztott a felelőssége).

    Én úgy gondolom, annak, aki jól akar bolháskodni, nem elég a maga szakmájához értenie -- sokkal szélesebb körű képességek kellenek ahhoz, hogy valaki felfuttasson és sikeresen működtessen egy vállalkozást. Aki ehhez nem ért, és "csak" jó szakember, annak jobb elefántogolni...

    VálaszTörlés