A 3 éves kislányomnak van egy vastaglapos könyve, melyben minden oldalon egy-egy puzzle kirakó található. Miután eljutott odáig, hogy rutinból építette össze az egyes képeket, észrevettük, hogy elkezdte magasabbra tenni a lécet: minden képet kiborogat, és a nagy kupacból kezdi kirakni őket szép sorban. Valahogy ösztönösen érzi, hogy a fejlődés a nyújtózkodáson keresztül vezet.
Peter Senge, akit leginkább Az ötödik alapelv (1990) című könye tett ismertté, azt írja a Society for Organizational Learning honlapján, hogy a tanuló szervezetekben a vezető munkája a kreatív feszültség keltésével kezdődik, ami magában foglalja a közös jövőképalkotás feladatát. A kreatív feszültség abból adódik, hogy tisztán látjuk, hova akarunk eljutni, és pontos képünk van a jelen realitásairól. Ha a kettő közül bármelyik hiányzik, nem jön létre ilyen.
A kreatív feszültségen keresztüli vezetés eltér a problémamegoldástól. Az utóbbinál a változáshoz szükséges energiát abból nyerjük, hogy távolodni szeretnénk a jelen nemkívánatos tényezőitől. Az előbbi esetében ezzel szemben valamiféle vonzó jövőkép adja az energiát. Belső motiváció külső helyett. Sok esetben csak akkor hajlandóak az emberek változtatni, ha már nagyon kellemetlenül érinti őket egy szituáció. A lelkesedés azonban hamar alábbhagy, ha csökken a zavaró hatás.
Senge szerint a jövőképalkotás nem arról szól, hogy a vezető a sajátját kommunikálja, és megpróbálja az embereket beállítani a sorba. Inkább arról, hogy az érintettek bevonásával készül. A vezetőnek érdemes támogatni az egyének saját jövőképének megfogalmazását, folyamatosan kommunikálni és segítséget kérni. A jövőkép rugalmasan alakul, nem úgy működik, hogy egyszer megírjuk, felrakjuk a falra és le van tudva a dolog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.