Fejbentenisz

Elém sodorta az élet Timothy Gallwey, The Inner Game of Tennis című könyvét, melyet születésem évében, 1974-ben írt, és ami később nagy hatással volt a coaching szakmára. Már más könyvekben többször láttam rá való hivatkozást, de magát az eredetit még nem olvastam ezelőtt.

Alapvetően arról szól, hogy egyszerre két síkon folyik a játék a teniszben, az egyik egy külső, melyet az ellenféllel vívunk – ennek során külső cél érdekében külső akadályokat kell átugranunk. Gallwey szerint viszont nem juthatunk magas szintre anélkül, hogy a relatíve elhanyagolt belső játszmákra is oda ne figyelnénk. Ez a belső játszma az ember fejében megy végbe, és olyan akadályokról szól, mint a koncentráció hiánya, idegeskedés, kételkedés önmagunkban, vagy saját magunk ostorozása, teljesítményünk leértékelése.

A teniszjátékos hajlamos túl sokat gondolkodni az ütések előtt és közben, túlzottan próbálja mozdulatait kontrollálni, és túl sokat aggódik az eredményen, illetve annak önértékelésére tett hatásán. A cél tehát az, hogy a mentális és érzelmi gátakat áttörve a valós potenciál jöjjön ki az emberből.

A teniszben szerzett tapasztalatok könnyen átültethetők más tanulási szituációba. A szerző két tanulási módozatot különböztet meg:

A tanulás hagyományos formája során először is ítéletet hozunk jelenlegi viselkedésünkről, cselekvésünkről, megkritizáljuk azt. Aztán utasítjuk saját magunkat (vagy mások bennünket) a változtatásokra, ismételt felszólításokkal. Ezt követően keményen próbálkozunk, erőlködünk, melynek következtében a belső feszültség megakadályozza a tevékenység természetes folyását és precizitását. Végül kritikusan ítélkezünk az eredménnyel kapcsolatban, ami újabb próbálkozásokhoz vezet, hogy végre „jól” végezzük el a mozdulatot, feladatot.

A tanulás belső játszmás formája másképp zajlik. Kezdésként megfigyeljük, mindenféle ítélkezés nélkül, a jelenlegi cselekvést, viselkedést. Következő lépésként megkérjük magunkat a változtatásra oly módon, hogy beprogramozzuk magunkat a kívánt végeredmény vizuális képével és a folyamat bármely eleme során tapasztalt érzésekkel. Tudatosan kerüljük a hibák javítását. Ehelyett egyszerűen csak hagyjuk történni a dolgokat. Bízunk a saját testünkben, képességeinkben, hogy az elképzelt módon sikerül majd a kivitelezés. Végezetül az eredményeket hideg fejjel, ismét ítélkezés nélkül megfigyeljük, addig, amíg a kívánt viselkedés automatikussá nem válik.

Ahogy fentebb említettem, a coaching szakmát is inspirálta a leírt tanulási folyamat. Például Eric Parsloe négylépcsős modellje is ezt követi: (1) tudatosítás (raising awareness), (2) felelősségvállalás (taking responsibility), (3) cselevés (moving into action), (4) a tapasztalatok átgondolása (reflecting on experience).

Természetesen nem csak a külső coach, hanem a coaching szemlélettel bíró vezető is építhet erre a tanulási formára munkája során. Meg fog lepődni az eredményeken!