Le a felsővezetői bónuszokkal a nagyvállalatoknál!

Henry Mintzbergtől nem először olvasom, hogy támadást intéz a tőzsdén jegyzett nemzetközi nagyvállalatok felsővezetői bónuszfizetési gyakorlata ellen. Tavaly november végén is így cselekedett a Wall Street Journal és az MIT Sloan Management Review együttműködésében megjelent cikkében.

Az utóbbi évek gazdasági történései sokakban indították el a gondolkodást arról, hogy miképpen lehetne megjavítani az elképesztő mértékű bónuszkifizetéseket, mert úgy tűnik, hogy a vállalatok hosszú távú érdekei és fenntarthatósága bizony jelentős ellentétben lehetnek az első számú vezető személyes jövedelmi motivációjával. Mintzberg, szokása szerint markáns javaslattal áll elő: a rendszer javíthatatlan, így meg kell szüntetni a bónuszokat (melyek főleg részvényopciók formáját öltik).

Ezek a vezetők más pénzével játszanak, nem beszélve arról, hogy rengeteg ember megélhetésével és a vállalat fennmaradásával. Általában nem akkor kaszálnak, amikor ténylegesen eredményeket érnek el, hanem amikor úgy tűnik, hogy győzelemre állnak, azaz felment a részvényárfolyam. Az efféle játékban természetesen a jó kártyáikat fogják kijátszani, a rosszakat elrejtik a tenyerükben. Vesztés esetén is szépen keresnek, végkielégítés formájában (golden parachute). Maradva a kártyás analógiánál, néhányan már az osztáskor lehívhatják a bónuszt, például amint aláírnak egy összeolvadást. Pedig lehet, hogy nem fog működni, mint ahogy meglehetősen jellemző összeolvadások esetén. Sőt, olyanok is akadnak, akiknek a semmiért is bónusz jár, azért, ha a kártyaasztalnál maradnak (retention bonus).

Az ilyen első számú vezetőknek tehát nincs mit veszteniük: akármi is történik a vállalattal, ők nyertesek lesznek. Mintzberg szerint, ha olyan kreativitással végeznék a munkájukat, amilyennel a saját kompenzációs csomagjukat állíttatják össze, nem válság, hanem növekedés időszakát élnénk. Azért kétli, hogy meg lehetne javítani a bónuszrendszereket, mert azok alapvetően fals feltételezéseken alapulnak. A vállalatok egészségét (és a vezetői bónuszokat is) a pénzügyi eredményeikből igyekeznek megállapítani, sőt, részvényeik pillanatnyi árfolyamából. Pedig a vállalati egészség ettől sokkal többrétű (pl.: márkaérték, piaci reputáció, kultúra, munkatársi elkötelezettség, stb.). Egyes vezetők hajlamosak a vállalat hosszú távú érdekeit és értékeit feláldozni a (saját) rövid távú érdekeikért.

Egy megoldást lát tehát, a bónuszok megszüntetését. Kapjon mindenki tisztességes fizetést, beleértve a vezérigazgatót is. Ha akar, vegyen magának részvényt, mint bárki más, és így fogadhat a saját cége sikerére saját zsebből, ha hisz benne.

A vezérigazgatói székre számos okból aspirálnak emberek: a pozíció presztízse, egy nagyvállalat vezetési lehetőségének vonzereje, alkotási-teremtési lehetőség, és természetesen a jövedelem. Miért lenne a legfontosabb mindközül a pénz? Mintzberg szerint a kompenzációs csomagok körüli őrület nem a tehetségekről, piacokról vagy a teljesítmény elismeréséről szól, hanem bennfentesekről, akik "eltérítenek" egy intézményt és saját hasznukra fordítják őket.

Semmiképp nem kívánok politizálni, se itt, se máshol, de emlékeztet mindez engem a Magyar Nemzeti Bank elnökének fizetésével kapcsolatos mizériára. Gyakran hangoztatott argumentum, hogy a kiemelkedően magas fizetés a jegybanki függetlenség miatt szükséges. Persze, bármilyen jelentős intézmény vezetőjét meg kell becsülni, nagyjából annyira, mint a gazdaságban egy hasonló pozícióban dolgozó felsővezetőt. De talán nem szükséges kétszer annyira. Összehasonlítási alapként pedig félrevezető dolog egy nagy bank vagy valamely nagy 4 audit cég első számú emberének fizetését használni (a jelenlegi elnök korábbi munkahelye), hiszen ezek nem reprezentálják a gazdaságot, inkább kivételek. És hát természetesen nem kötelező egy ilyen posztot elvállalni, lehet maradni a versenyszférában, ha ott jobbak a fizetések. Vagy meg lehetne elégedni havi 2-3 millió forintos fizetéssel, valamint a Mintzberg által említett többi motivációs tényezővel, és a lelkiismeret által vezérelve függetlennek és becsületesnek maradni. Mert ez egyrészt nem pénz kérdése, másrészt egy ilyen fizetési mérték sem volna megalázó, hiszen más állami vállalatok és intézmények vezetői se keresnek többet. Valóban, a vállalati szféra lehet ettől kecsegtetőbb, ismétlem, nem muszáj a közt szolgálni.