Managers, Not MBAs (2004) című könyvében Henry Mintzberg jól nekimegy az MBA képzéseknek. Nem a megfelelő emberek vesznek részt rajta, nem a megfelelő módon folyik a képzés és romboló következményekkel jár a vezetés gyakorlata, a szervezetek és a társadalom számára. Nem fogta vissza magát a kritikában, az egyszer biztos.
Először is, a tipikus MBA hallgató a húszas éveiben járó, legfeljebb pár év munkatapasztalattal és jellemzően csekély vagy nulla vezetői gyakorlattal bíró fiatal. A program során menedzsment helyett az egyes üzleti funkciókra koncentrálnak, kevéssé integrált módon. A Harvardon például a képzés során kb. 500 db esettanulmányt dolgoznak fel, leginkább a hallgatók elemzőkészségét fejlesztve (ami persze kevésbé unalmas, mint egész nap előadásokon ülni). Közel 90 diák ül a teremben, az értékelésbe beleszámít az órai munka, így megy a küzdelem, hogy ki szóljon hozzá – átlagosan egy perc se jut egy menedzserpalántára. Az esetekből előre fel kell készülni, elemzés alapján döntést hozni a problémára. „1908-ból származó végzettség, 1950-es évekbeli stratégiával.”- állítja a szerző.
A végzettek abban a téves hitben élnek, hogy felkészültek a menedzsment kihívásaira, ezzel szemben a vezetésről egy szűk és torzított perspektívát birtokolnak, két rosszul működő stílusjeggyel gyakorlatukban: a kalkuláló (túlzottan analitikus) és a hős vezető (minden rajtam múlik és mindent meg tudok oldani) attitűddel.
Mintzberg szerint a menedzsment leginkább egy facilitáló tevékenység. Persze a vezetőknek sok mindent kell tudniuk, képben lenni a vállalati funkciókkal kapcsolatban, de a menedzsereknek első sorban a vezetéshez kell érteniük, hogy mások többet tudjanak, és jobban teljesítsenek. A menedzserekre tehát leginkább a nehezebben kibogozható, macerás dolgok maradnak: az amorf problémák és a bonyolult kapcsolatok. Ettől lesz a menedzsment gyakorlata olyan alapvetően „soft”, és azért van az, hogy olyan szavakat használnak leírásakor, mint a tapasztalat, az intuíció, az ítélőképesség és a bölcsesség.
