Bátran lehetsz bőkezű az elismerő szavakkal

Amikor vezetőkkel beszélgetve szóba kerül a pozitív visszajelzések, dicséretek kérdésköre, szinte mindig felmerül az a meggyőződés, hogy ha sokat adunk belőle, akkor az elinflálódik. Szeretném ezt a hiedelmet most szétbombázni. Kezdjük rögtön az empirikus oldalról, aztán jöhet némi tudomány is. Mi a helyzet a közösségi média világában? Úgy látszik, hogy az emberek a Facebook-on közzétett ezredik családi/naplementés/kajás képük után indifferensek abban a tekintetben, hogy hány tucat vagy hány száz lájkot kapnak? Nem úgy tűnik. És a LinkedIn-en okoskodók nem arra gyúrnak, hogy minél több elismerő reakció érkezett a mondandójukra? Dehogynem. Évek alatt se fogy el az ezirányú motiváció.

Jöjjön három indoklás a tudományból! Kezdjük a legerősebbel: amikor elismerő szavakban, gesztusokban részesülünk, akkor az agyunk jutalmazási hálózata (reward network) aktiválódik, mint amikor felkapcsoljuk a karácsonyfaizzókat. Ez minden emberi lényre igaz, akármit mond. Ugyanennek a hálózatnak a neuronjai tüzelnek egyszerre akkor is, amikor megeszünk valami finomságot, vagy sikert érünk el egy tevékenységben. Se a csoki, se a sikerek nem inflálódnak. Nyilván ez nem jelenti azt, hogy egy óra alatt kéne egy raklap csokit megenni és kiokádni, de az ilyesmi nem is tűnik életszerűnek. A rendszeresen fogyasztott finomság, az újra és újra megtapasztalt siker, és a folyamatosan adagolt külső elismerés is megtartja értékét és hatását.

A másik magyarázat a viselkedéstudományból érkezik. Robert Cialdini, korunk egyik legnagyobb hatású szociálpszichológusa több minden más területtel együtt rávilágít, hogy azoknak az embereknek mondunk inkább igent, azoknak a kéréseit teljesítjük szívesebben és lelkesebben, akik rokonszenvesek számunkra. Temérdek kutatási bizonyíték áll rendelkezésre e téren. A szimpátiának több forrása is lehet, itt az egyiket emelném ki: rokonszenves számunkra az, aki észreveszi a pozitívumokat bennünk vagy a tevékenységünkben, és azt szóvá is teszi. Tehát aki rendszeresen fejezi ki elismerését felénk, annak hajlamosabbak vagyunk figyelembe venni a kéréseit, igényeit. A vezető oldaláról nézve a kérdést tehát ha azt akarjuk, hogy a munkatársaink együttműködőbbek legyenek velünk, ráadásul nem kényszerből, hanem saját akaratukból, akkor érdemes ezt a kapcsolatot pozitív visszajelzésekkel rendszeresen olajozgatni. Az a jó hírem van, hogy ez egyszerűen egy szokás kérdése: rá kell kapni, hogy észrevegyük a dicsérnivalót, és ki is kell mondani, lehetőleg mihamarabb. A tudomány semmi olyanról nem számol be, hogy a gyakori pozitív visszajelzés egy idő után elvenné a másik kedvét a kooperációtól.

A harmadik indoklás egy jól ismert munkahelyi kontextusú kutatásból érkezik. Aki ismeri a statisztikai elemzésekben profi Gallup több évtizeden át végzett, és azóta is rendszeresen ismételt globális felmérését a munkahelyi elkötelezettségről, az tudja, hogy az egyik vizsgált tényező, hogy a válaszadó kapott-e az elmúlt egy hétben dicséretet a jól végzett munkájáért. Az erősen elkötelezett kollégák a többiektől nem ott válnak el, hogy kaptak-e elismerést az elmúlt hónapban, negyedévben vagy az éves értékelésen, hanem az utóbbi egy hétben. Tehát gyakorlatilag legalább 52 alkalommal egy évben. Ha értékét vesztené az ilyen rendszerességű pozitív visszajelzés, akkor évi félszáz alkalom pont elég lenne rá, de nem az.

Akkor mi az ami csökkenti a dicséret értékét? Például az, amikor nem őszinte, hazug, érezhetően manipulatív, és/vagy betanult technika. De ha arra fókuszálunk csak, hogy észrevegyük a jót, majd pedig szóvá is tegyük, nem kell tartani tőle, hogy a gyakoriság devalválni fogja.

• • •

Ismerd meg a vezetők és a munkatársak on-the-job fejlesztésére szolgáló Act2Manage mobil applikációt! Kattints ide, ha vezetőket szeretnél vele támogatni, vagy kattints ide, ha a munkatársak fejlődéséhez, viselkedésváltozásához keresel költséghatékony megoldást!