A téglákra figyelj, ne a falra!

Mostanában rászoktam vezetés közben podcastok hallgatására. Néhány hete a Karizma podcastban hallottam a következő történetet Will Smith önéletrajzi könyvéből, és nagyon tudtam rezonálni rá. A színész 11 éves volt, amikor az apja úgy döntött, hogy egy új falat akar építeni a műhelye elé. A régi már mállott szét, és ez nem tetszett neki. Ahelyett, hogy kőművest hívott volna, azt gondolta, hogy jó kis projekt lesz Willnek és az öccsének. Lerombolta a falat, a gyerekeknek pedig nem sok hite volt abban, hogy ott valaha is új fal fog állni.

A következő egy évben minden nap iskola után odamentek a műhelyhez és dolgoztak a fal újraépítésén. Mindezt önállóan: ők ásták az alapot, keverték a maltert, cipelték a vödröket, és használták a vízmértéket a falazásnál, ne gányolás legyen az eredmény. Egy kőműves brigádnak legfeljebb egy pár napjába telt volna, de két kisgyereknek egy évig eltartott a művelet, hétvégéken, iskolai szünetekben is ezen dolgoztak. A fal felépítése végtelen munkának tűnt számukra, de az apjuk nem engedett belőle, muszáj volt minden nap menni és csinálni. Tök mindegy, esett-e épp az eső vagy dög meleg volt. Hogy dolgozatot írtak-e másnap, vagy hogy miként érezték aznap magukat. Hiába panaszkodtak vagy tiltakoztak, az apjukat nem hatották meg vele. Egy napon különösen elegük volt, morogtak, hogy ennek semmi értelme, és sose lesz kész a fal. Az apjuk meghallotta, letette a szerszámait, felkapott egy téglát és azt mondta: “Ne a rohadt falra gondoljatok! Nincs fal. Csak téglák vannak. Az a dolgod, hogy ezt a téglát építsd be tökéletesen! Aztán folytasd a következővel és rakd be azt tökéletesen! Utána a rákövetkezőt. Ne foglalkozz semmiféle fallal! Csak egy darab tégla érdekeljen!”

A sikersztorikból és a filmekből ehelyett azt a következtetést vonják le az emberek, hogy a bámulatosan tehetséges sztároknak van egy nagyszerű víziójuk, hogy megépítik a csillagrombolót, már előre tudják pontosan, milyen lépéseket kell megtenniük, lebontják az álmot lépésekre, és azt megvalósítják. Persze sokszor tényleg van egy vízió azok fejében, akik a nagy dolgokat tető alá hozzák, a mindennapokban mégsem arra fókuszálnak, hanem a téglára, ami az orruk előtt van. A programkódra, a 10 ismétlés fekve nyomásra, az adatok elemzésére, az értékesítési találkozón az üzlet megkötésére, a coaching ülésen pedig arra, hogy az ügyfél eljusson a megoldásig vagy legalább a következő lépés kitalálásáig, majd a vállalástételig.

A munkámból adódóan sok emberrel beszélgetek arról, hogy miképp tudnak előrelépni, fejlődni, problémákat megoldani. Mostanában nagyobb ívű elképzelések megvalósítására is kapacitálok másokat vezetőként. Az emberek azonnal tudni akarják, hogy az álmot milyen lépések megtételével fogjuk valóra váltani. Fingom sincs, már bocsánat. Először meggyőzlek téged, hogy gyere velem. Aztán együtt ráveszünk másokat arra, hogy csatlakozzanak. Aztán egy kis csapat kitalálja, hogy merre induljunk el egyáltalán. Az eredeti elképzelésem scope-ját nálam okosabb csapattagok (mert olyanokat érdemes verbuválni magunk köré) ehető méretre csökkentik. Na azt már ki kell találni lépésről lépésre, hogy miként csináljuk meg, milyen kockázatok vannak, és hogyan nem futunk majd lyukra. Ez lesz a végső megoldás? Még azok az okos társak se tudják. Most ez tűnik ígéretesnek, de ki kell próbálni, tanulni belőle, finomítani, módosítani, újra próbálkozni. Aztán ha a labdát előre rúgtuk ötven méterre, odaszaladunk utána, közben fut az összes csapattag a kapu irányába, ott kiderül, kinek lehet passzolni, és a pálya melyik oldalán folytatódhat a támadás, hogy állnak előttünk a védők, merre adódik lehetőség. Mindig a következő lépésre koncentrálunk, persze felemeljük a fejünket és igyekszünk látni is a pályán valamennyit előre, de ott és akkor alakul ki a dolog, amikor a labda nálunk van és a többiek helyezkednek, üres területre futnak. És biztos, hogy az első támadás gólt fog eredményezni? Lehetséges, de nem biztos. De a másfél órás meccsen is jó sokszor meg lehet vele próbálkozni. Ezt a megközelítést hívják agilitásnak, nem azt a bullshitet, ami sok cégnél ezen elnevezés alatt értenek, mert épp divatos.

Azt látom, hogy egy nagyobb cél megvalósítása annyira ijesztőnek, már-már lehetetlennek tűnik, hogy az emberek inkább neki se fognak. Megmagyarázzák, hogy miért nem valósítható meg, miért értelmetlen már belekezdeni is, milyen sokan elbuktak már, olyan hatalmas a szembeszél, arról nem is beszélve, hogy még a szar is szar. Értem. Lehet folytatni a rinyálást, vagy fogni egy téglát és egy fángli maltert, aztán elkezdeni a betonra rakosgatni, természetesen vízmértéket használva. Lehet összeülni másokkal, ötletelni, kiválasztani a legjobbnak tűnőt, megtervezni a cselekvést és tenni egy próbát. Ha működik, folytatni. Ha nem, akkor tanulni belőle, módosítani, elvetni, új ötletet kipróbálni. Ahogy a gyerek edzőjétől hallottam nemrég a kézilabda pályára bekiabálva: “Tessék felugrani! Lövésből lesz a gól!”

• • •

Töltsd le ingyenesen vezetéssel kapcsolatos e-könyveimet a Tudatos Vezetés blog főmenüjéből! Itt az első, a második, a harmadik, és a bonus track, a "menedzsment haiku" gyűjtemény. Dr. Dobay Róbert kollégám innen letölthető e-könyvében a veszélyes féligazságokról, "bevált" HR gyakorlatokról rántja le a leplet. Írtam továbbá szabadon elérhető e-könyvet saját életünk tudatosabb irányításáról és az élvezetesebb és eredményesebb tanításról, azokat is figyelmedbe ajánlom.